Elcsépelt családifilmes allűrjeivel, jellegtelen jazz-zenéjével és fantáziátlan happy endjével a Goodrich aligha jelenthet többet két elpazarolt óránál.
A Pókember nélküli Pókember-ellenfél újra lecsap, ezúttal vélhetőleg (és remélhetőleg) utoljára. A humora továbbra is kínos, a korhatár-besorolás továbbra is túl alacsony, és annak ellenére, hogy érintőlegesen Marvel-produkció, ennél DC-sebb nem is lehetne.
Az I Think You Should Leave mesteri cringe-komédiája a műfaj klasszikusainál is egyértelműbben bizonyítja, hogy még mindig nagy igény van a jóindulatú, terápiás mazochizmusra.
Nincs a világon rosszabb dolog annál, mint amikor pusztán udvariasságból sétálunk bele kínkeserves társas szituációkba. Christian Tafdrup sokkoló filmje erre játszik rá, eszméletlenül szemét módon.
Túlzás lenne azt állítani, hogy Östlund legújabb filmje egy lavina erejével rendelkezik, de humora éppolyan velős, társadalomkritikája pedig talán még élesebb a korábbi alkotásainál.
Lépést tartani a korral és méltósággal megöregedni egyenként is kihívást jelent, de ha az ember egy kifejezetten rá épülő filmben bukja el ezeket, az már több, mint kínos. Kern András legújabb filmjével viszont nem is az a legnagyobb probléma, hogy a kutya sem hiszi el, hogy ez a megereszkedett, 58 évesnek hazudott férfi lenne a különböző életkorú női szereplők számára a vágy titokzatos tárgya; és még csak az sem, hogy mintha megállt volna benne az idő, és csak a kötelező termékelhelyezések emlékeztetnek arra, hogy már nem a 90-es években vagyunk. Hanem az, hogy a megúszásra játszik.
A kínos helyzet mint humorforrás talán az egyik leginkább kortárs adalék a komédia műfajához. Már nem azon nevetünk, ha valaki elesik, kalamajkába keveredik vagy csúnyán beszél, sokkal inkább azon, ha zavarba jön, kínos helyzetbe kerül. És általában azok a komédiák, amelyekben Jason Segel szerepel (s amelyeket – nem először – ír is), kifejezetten gyakran alkalmazzák az „awkward-humort”. Ezzel csak akkor van probléma, ha a néző érzi magát kínosan (a többi néző és maga előtt is), amiért ezt a filmet nézi.
Úgy tűnik, közönségfilmeket illetően is igaz, hogy a magyarok nagyjából tíz év csúszással termelik ki egy-egy tendencia itthoni példányát. Herczeg Attila első önálló rendezése nem rossz darab, sőt korrekt darab, attól függetlenül is, hogy egyébként jónéhány ilyet láttunk már „amerikai tinifilm” címszó alatt.