Az I Think You Should Leave mesteri cringe-komédiája a műfaj klasszikusainál is egyértelműbben bizonyítja, hogy még mindig nagy igény van a jóindulatú, terápiás mazochizmusra.
Tim Robinson szó szerint ajtóstól rontott a házba. Fergetegesen és fájdalmasan vicces szkeccskomédia-sorozatának első jelenetében egy férfi épp távozna a kávézóból, azonban az ajtó nem nyílik. Mármint nyílik, csak nem húzva, hanem tolva. A férfi húzza. Csak azért is. Semmi gond nem lett volna abból, ha nevet egyet a mindenkivel előforduló apró bakin és az ajtót tolva szépen kisétál. De nem. Húzza. Izomból. Mert az szerinte mindkét irányba nyílik. Mindkét irányba kell nyílnia, mert a férfi úgy gondolja, úgy hiszi, úgy akarja. De nem nyílik, nyilván. Húzza és húzza, ökölbe szorult vöröslő fején dagadnak az erek, üvölt és vicsorít és szenved. Az ajtó végül megadja magát és kiszakad a helyéről. Ugye, hogy mindkét irányba nyílt! Csak később, pár hasonlóan bizarr és groteszk és zavarba ejtően kretén jelenet után esik le, hogy az I Think You Should Leave ajtókitépő debiljének szekvenciájában lényegében minden ott van, amitől Robinson és Zach Kanin író 2019-ben indult sorozata mennybe megy.
A szerzőpáros iszonytatóan röhejes karakterei – akárhogy is mutálódjanak – egytől egyig töréspontig feszegetik azokat a nyitott ajtókat, amelyeket egy mezei jöttment képes embermód használni. Ezek az ajtók az íratlan, képlékeny és olykor valóban értelmezhetetlen és értelmetlen szociális normák ajtajai. A legtöbben ezekkel a szabályokkal tudunk mit kezdeni. Robinson és Kanin sorozatának imádni valóan borzalmas szereplői viszont nagyon nem.
Olyan szerencsétlen, kibírhatatlan és szánni való arcok ezek, akik mintha még nem nőttek volna fel. Fingjuk sincs, hogyan működik a mindennapi emberlét, de elvárásaik azok vannak. Ha a realitás falába – illetve ugye ajtajába – ütköznek, addig próbálják meg tagadni az életüket megrontó valóságot, ameddig az megváltoztatható nem lesz. Csak hát nem lesz. Túlságosan bíznak nem létező képességeikben. Túlságosan szeretnék, hogy megértve, kedvelve, de minimum tolerálva legyenek. Egyik sem sanszos. Ezért aztán az I Think You Should Leave idézőjeles hősei – akiket kizárólag Robinson tud életre kelteni – szinte folyamatosan frusztráltak és tombolnak és dühösek. Infantilis haragjuk ráadásul rohadtul furcsa és hasfalszaggatóan specifikus dolgok, szituációk, tettek, szavak miatt tör felszínre.
A legjobb, hogy sokszor tisztában vannak azzal, hogy baromul viselkednek – azaz nem rosszindulatúak –, menteni viszont nem képesek a menthetetlent, sőt. Rettentően be vannak ugyanis tojva a tudattól, hogy magabiztosnak, keménynek, vagy mondjuk viccesnek – urambocsá’ hétköznapinak – kellene lenniük, ez pedig egetverő apokalipszisekhez vezet. És retek sok síráshoz. A tipikus Robinson-karaktert olyan mértékű szociális stressz rágja, hogy csak idő kérdése, mikor kezd könnyeket potyogtatni (miután majdnem megfulladt az ingujjból stikában evett kolbásztól, vagy miután a főnöke leveteti vele bámulatosan ciki kalapját). Nyilvános és nem nyilvános személyiségük folyamatosan vívja a véres csatákat. Emellett cefetül ki vannak akadva azon, ha valami „nem megengedett”, közben viszont sorra szegik meg a társas együttélés bevett szabályait. És persze mindig, mindig igazuk van. Nincs olyan, hogy nincs igazuk.
Az első évad egyik kultikus szkeccsében egy hotdognak öltözött hotdog-árus belevezeti hotdog-autóját egy ruhaboltba, majd a vásárlók között képmutató fontoskodással kezdi el keresni a baleset okozóját („We’re all trying to find the guy who did this”). Isten ne adja, hogy valaki szóvá tegye, ami egyértelmű, mert a hotdog-ember elméje eldurran. Közben viszont már ki is szúrta a tettest: egy virslipiros inget és mustársárga nyakkendőt viselő vétlen bűnbakot. Az I Think You Should Leave karakterei képtelenek elfogadni, ha vesztettek, ezért fújnak és karmolnak és annyira hangosan kiáltják ki magukat győztesnek, hogy az egy fonákjára fordult világban akár még hihetőnek is tűnhet. Nem véletlen, hogy az ebből a jelenetből készült mémet oly sokan használják politikai témájú kontextusban (nézzünk csúnyán Donald Trump irányába).
Ahogy az sem véletlen, hogy miért ez a címe Robinson és Kanin remekének. Mint megannyi figurájuk, a hotdog-ember is annyira köti az ebet a karóhoz, annyira hajthatatlanul védi saját védhetetlenül idióta álláspontját, hogy közben nem veszi észre, ahogy egyre mélyebbre süllyed embertársai szemében. Egy dolog menthetné meg őket: ha időben továbbállnának és belátnák, hogy tévedtek, hogy hibáztak. Ott van az első évadban például a faszi, aki majdnem elájul az éhségtől az irodai megbeszélésen, mert minden pénzét feldolgozhatatlanul okádék csiricsáré mintás ingekre költötte.
Annyira jók – mármint rosszak – ezek a karakterek és szituációik, hogy azzal se lenne semmi probléma, ha három évadon keresztül kellene nézni a térdcsapkodósan kacagtató permutációikat. Végső soron egyébként ez a helyzet, de Robinson és Kanin egy kicsit azért csavar az első széria receptjén, mindig pont annyit, amennyit kell. Noha a második évad parádés szkeccseinek szereplői semmivel sem kevésbé visszataszítóak és elviselhetetlenek, mégis, a jelenetek jelentős hányadát olyannyira átjárja valamiféle megragadhatatlan, megrendítő, keserédes empatikus pátosz, hogy azt a merészebbek akár költőinek, illetve filozofikusnak is nevezhetik.
Ahogy a beszédes Coffin Flops című tévéshow vezetője egy „társadalmi célú hirdetésben” fokozatosan összeomlik a koporsókból kizuhanó pucér hullákat tucatjával mutogató műsort ellehetetlenítő galád perek súlya alatt, abban annak ellenére is van humánum és érzékenység, hogy a műsorvezető száját elhagyja a következő – elmondhatatlanul nevetséges – mondat: „We’re allowed to show ’em nude ’cause they ain’t got no souls!” (Mutathattuk őket meztelenül, mert nincs lelkük!). Robinson és Kanin érezhetően rokonszenveznek az ilyen és ehhez hasonló alakokkal, akikben végletes retardáltságuk és undoritóságuk ellenére is olyan elesett, sérülékeny felebarátokat látnak, akik egy igazságtalan univerzumban elveszejtve próbálják meg mindenáron megtartani azt a csekély kis hatalmat, büszkeséget, nyugalmat és ki tudja még mit, amivel a sors megáldotta őket.
Mindenképp meg kell itt említeni a szkeccset, amelyben a Robinson-karakter egy házibuliban karjaiba vesz egy kisbabát, aki egyből elkezd bömbölni. A szokásos szöveg ilyen esetekben az, hogy „ajjaj, úgy tűnik nem kedvel”, ezt azonban az I Think You Should Leave egészen látványos módon pörgeti túl és forgatja ki. A férfi érti, hogy miért rí a baba. A baba tudja, hogy a férfi régebben egy szar ember volt („Probably just doesn’t like me ‘cause I used to be a piece of shit”). A férfi apránként kitárulkozik, felfedi szégyenletes múltját (feketére festett, hátranyalt haja volt, vizes steaket evett), és elmereng azon, hogy vajon a csecsemő azért zokog-e, mert az emberek képtelenek megváltozni. Lenyűgöző.
A legmaradandóbb azonban az a jelenet, amelyben egy „tréfás” rejtett kamerás tévéműsor kényszerből, kelletlenül mókázó házigazdáját olyan vastag gumimaszkkal és kövérjelmezzel álcázzák, hogy attól képtelen megmozdulni. Csak áll a pláza közepén és azt motyogja összeszorított fogai közt, hogy „There’s too much fuckin’ shit on me, I can’t breathe” (Túl sok kibaszott szar van rajtam, nem kapok levegőt), ami egyrészről a világegyetem legviccesebb látványa, másrészről pedig a kiégett médiamunkást megbénító egzisztenciális válság őszintén letaglózó momentuma. Jelen sorok írója amúgy napokig hajtogatta mantraként a fenti mondatot, és ezzel bizonyára nincs egyedül.
Az idei, harmadik évadban is akad újdonság: a Robinson-karakter néha már nyer, ami annyit jelent, hogy egyetértenek vele. Még akkor is, ha közben félelmetes rángógörcsöt kap. Még akkor is, ha közben egyáltalán nem vicces a viccesnek szánt riposztja (amitől a „Back away, banana breath!” szöveg mégis vicces lesz). Még akkor is, ha úgy imitálja, hogy vizet önt kollégájára, mint egy speciális nevelési igényű óvodás. Robinson és Kanin a harmadik évad egynémely hasonló jelenetében már normálatlan karaktereik nézőpontjához igazítják a „normális” élet pillanatait, nem pedig fordítva. Ez persze felzaklató, de pont ettől működik.
A szkeccs-komédia nem a hibátlan alkotások műfaja, ennélfogva az I Think You Should Leave jelenetei között is találni gyengébbeket, kevésbé emlékezeteseket. Nem vett ez el semmit az olyan messzemenőkig zseniális alapművek értékéből sem, mint a Tim and Eric Awesome Show, Great Job!, a The State, a Reno 911! (Zsaruk bevetésen), a Mr. Show, a Portlandia, az Upright Citizens Brigade, a Nathan for You, az Egy kis Fry és Laurie, a Key & Peele, a The Eric André Show és persze a Monty Python Repülő Cirkusza, szóval nem kell fennakadni azon, ha nem mindig mosolyodunk el. Amúgy meg az I Think You Should Leave olyan, mint a szex, a pizza és egyes kábítószerek: amikor nem olyan jó, akkor is jó.
Nagyon magabiztos sorozat ez – brutális, közel sem mindenkinek szóló humorának fényében ez még nagyobb erény –, amire csak ráemel a szkeccsek egyáltalán nem konvencionális, szégyentelenül szabályszegő, kiszámíthatatlan és majdhogynem absztrakt struktúrája. Csodálatos, ahogy a jelenetek elindulnak A-ból, de – amolyan komolytalan avantgárd-jelleggel – még csak meg sem közelítik B-t, sőt az általunk ismert ABC-t sem. Ez viszont nem jelent csapongást. Robinson és Kanin rövid, tömör, feszes szkeccseiről (egy évad hat rész, egy rész tizenvalahány perc) minden sallang le van nyesve, szélsebesen peregnek és gyomroznak, ebből eredően azonban nem mindig egyszerű megemészteni sokkjukat.
Az I Think You Should Leave ugyanakkor említésre méltó sem lenne a legendás Second City improvizációs színtársulatát és a Saturday Night Live íróstábját is megjáró Robinson nélkül (mindenki kedvenc varietéműsorától egyéni humora és paralizáló szorongása miatt gyorsan távoznia kellett), aki a belét kidolgozza azért, hogy elborzasztó karakterei ne rajzfilmfiguráknak, hanem húsvér, gyarló, sebezhető és esetlen pöcsfejeknek tűnjenek. Ahogy Robinson gyámoltalan, joviális, béna mamlaszai a másodperc töredéke alatt elállatiasodnak, ahogy kirobban belőlük valami ősi, elfojtott gyötrelem, ahogy eltorzult pofával és leolvadt aggyal kiabálnak, az színtiszta mirákulum, amit látni kell. Még csak megszólalnia sem kell, elég a megjelenése, a jelenléte, a karizmája. Joggal járt neki az Emmy. Robinson mellett több ismert vendégszereplő is cirkulál a sorozatban, de túl sok vizet nem zavarnak – még Bob Odenkirk sem – mivel nem rájuk vagyunk kíváncsiak.
Az I Think You Should Leave a fent említett szkeccs-örökbecsűknél több hasonlóságot mutat az olyan társas-kommunikációs zsákutcákat kiveséző-kiröhögő cringe-alapvetésekkel, mint a Seinfeld, a Félig üres, A próba, de akár a Felhőtlen Philadelphiát is elővehetjük, a lényeg ugyanaz marad: kínos szereplők, kínos helyzetek, kínos szövegek, balfaszkodások és megbűnhődések, szekunder szégyenérzet, nevetés. Az a koncentrált, tömény, kíméletlen egyetemes kínosság ugyanakkor, amivel az I Think You Should Leave esetében szembesülünk, nagyjából megugorhatatlan.
Az I Think You Should Leave a fent említett klasszikusoknál jóval egyértelműbben és szembeötlőbben bizonyítja, hogy még mindig nagy igény van a jóindulatú, enyhe és finom mazochizmusra. Ártalmatlan konfrontáció ez a lehető leggyökerebb emberi szennyel. Egy gyors seggesugrás a szociális diszkomfort fagyos pocsolyájába, csak hogy ne fájjon annyira mindaz a valós borzalom, ami körülvesz minket nap mint nap. Kinevetni azt a százmillió ostoba kis szabályt, amelyekkel csak magunkat szopatjuk. Szembesülni önmagunk életképtelen, magányos, szomorú másaival, biztonságos távolságból. Az I Think You Should Leave terápia.
