A Venom semmilyen elvárásunkat nem elégíti ki: azt kell mérlegelnünk, hogy megéri-e Hardy bicepszéért és néhány poén miatt felülni erre a csalódásvonatra.
Adott az egyik legkeményebb Marvel-karakter és a szívtipró félisten Tom Hardy: engedjük hát szabadon a képzeletünket, és fantáziálgassunk csak arról, hogy milyen fantasztikusan izgalmas filmet lehetne ezzel a kombóval készíteni. Ha ezzel megvagyunk, akkor képzeljük el, milyen lenne egy olyan film, amely egyetlen ponton sem közelíti meg a „fantasztikusan izgalmas” fogalmát és semmilyen elvárásunkat nem elégíti ki. A Venom sajnos pontosan egy ilyen alkotás lett, és mérlegelnünk kell, hogy megéri-e Hardy bicepszéért és néhány poén miatt felülni erre a csalódásvonatra.
Venom a képregényrajongók körében az egyik legnépszerűbb antihős, így egyöntetűen mindannyian azt vártuk, hogy egy brutálisan badass kemény fickó teljesedhet most ki az első saját filmjében. Majd megérkeztek a rosszat sejtető hírek: PG-13-as besorolást kapott a film, és az internet felrobbant a csalódottságtól: attól félt mindenki, hogy egy fiataloknak is szánt Venom nem lesz igazi méreg. Mindezek ellenére is van annyi potenciál a címszereplő karakterben, hogy azt szépen ki lehetett volna aknázni PG-13-as besorolással is, de ez nem sikerült a készítőknek. (Most persze lehet találgatni, hogy hány jelenetet vágtak ki csak amiatt, mert túl durvára sikeredett és ezek mennyit javítottak volna a filmélményen, de ez nem változtat a végeredményen.)
A történet szerint az Élet alapítvány a gonosz milliárdos Carlton Drake (Riz Ahmed) vezető irányítása alatt a Földre szállít néhány parazitát az űrből, természetesen szigorúan tudományos célokból. Drake abban reménykedik, hogy az emberek parazitákkal történő egyesülése megoldást jelenthet a lassan élhetetlenné vált Föld elhagyására. Mint minden rendes főgonosz, ő is gyorsan egy felelőtlen és mindenkin átgázoló kísérletezgetésbe kezd a parazitákkal, ezt igyekszik leleplezni Eddie Brock (Tom Hardy) oknyomozó újságíró. Mint minden rendes arrogáns újságíró, Brock is olyan helyzetbe sodorja magát, amelyben nem szabadna lennie, és ennek eredményeként megszállja egy parazita, így születik meg Venom.
A film első részében nagyon lassú a történetépítés, ami azért zavaró, mert csak előrevetíti azt, hogy egy ponton ez kénytelen lesz átváltani fejetlen pörgésbe. Kezdetben egy elfogadható eredettörténetet jár körül a cselekmény, egy kevés fölösleges szerelmi drámával, majd olyan, mintha hirtelen ráeszmélne a film, hogy mégiscsak egy szuperhős-moziról van szó, és egyszerre zúdul ránk minden. Hirtelen pálfordulásoknak leszünk szemtanúi, miközben csak félmondatos magyarázatokat kapunk a szereplők motivációira, ráadásul ezek teljesen szembemennek az addig komótosan és részletesen megrajzolt karakterképekkel.
Venom egyáltalán nem lett egy sötét karakter, könnyedebb és humorosabb oldalról közelítették meg (ami a képregényektől sem idegen), helyenként Deadpoolra emlékeztető esetlenséggel, öniróniával festették le a szimbiótát. Nem mintha Tom Hardynak nem állna ugyanolyan jól a vicceskedés, mint Ryan Reynoldsnek, de az alkotók nem voltak elég bátrak: végig azt a hatást kelti, mintha Ruben Fleischer rendező össze akarta volna gyúrni a jól működő Marvel-filmek alapelemeit, de nem tud szimbiózist kialakítani közöttük. Van egy kis dráma, egy kis vér, egy kevés humor, de semmiből nem kapunk eleget.
Természetesen nem épp a nézhetetlen kategóriába esik a parazita filmje – a CGI elfogadható, a színészek korrektül játszanak (Hardy kifejezetten remekel a szórakoztató jelenetekben), abban viszont ne reménykedjünk, hogy alkalmuk nyílna mélységében is megmutatni a szimbióta karakterét. Igaz, hogy enélkül is működhetett volna jól a film, de én titkon nagyon vártam arra, hogy a kezdetben megütött drámaibb hangnem folytatásaként megismerjük a főhőst behálózó ambivalenciát, a vívódását aközött, hogy hőssé akar válni, de képtelen rá, aztán mégis képes rá. Mindez csak lebutítva, néhány poén erejéig van jelen a filmben, amikor Eddie hangosan vitázik a fejében beszélő Venommal például arról, hogy illik-e mások fejét leharapni.
A Venom megtekintése után sokáig motoszkált még a fejemben a film, és csak egy idő után tudtam megragadni, hogy ez a hiányérzet miatt van. Újra és újra lepörögtek előttem egyes jelenetek és próbáltam kapaszkodót találni: valamit, amit nem vettem észre addig, ami kiemeli a középszerűség süllyesztőjéből, és ami után boldogan fellélegezhetek, mert mégis csak megérte megnézni. Nem találtam ilyent.
