Csaknem tíz év szünet után végleg lezárult a dühödt démonjaival dacoló Dexter története, aminek eredeti lezárása finoman szólva is megosztóra sikeredett. De a Showtime jóvoltából a sorozatgyilkos kapott egy második esélyt a méltó búcsúra, a Dexter: New Blood (avagy Új vér, bár a hivatalos magyar cím egyelőre az angol) 10 epizódja meglepően sötét, jól átgondolt és szórakoztató módon pontot tett a sztori végére.
Bár a sorozatgyilkosok mindig is kedvelt témái voltak ponyvaregényeknek, filmeknek, sorozatoknak, ritkának mondhatóak az olyan alkotások, amelyek magát a sorozatgyilkost állítják a középpontba, és a befogadói azonosuláson keresztül a történet hősévé. Márpedig Dexternél pont ez a helyzet: mind Jeff Lindsay könyvei, mind az azokból indult 2006-os Showtime-sorozat egy pszichopata sorozatgyilkosokat gyilkoló sorozatgyilkos szemszögéből mutatja be történeteit, egyfajta fordított krimiként működve, ahol a kérdés nem az, hogy ki a gyilkos, hanem inkább az, hogy szeretnénk-e, ha a hatóságok végre elkapnák.
Talán nem számít igazán spoilernek még azok számára sem, akik esetleg először néznék meg a 2006 és 2013 között nyolc évadot megélt hentelős szériát, hogy ez nem történik meg. Bár az alkotók az utolsó részben szerették volna megölni a főszereplő pszichopatát, ebbe a stúdió nem ment bele, így pedig a sorozat nézői (már azok, akik a negyedik évad után rohamosan lanyhuló történetbe még nem untak bele) egy igazi kecskés-káposztás lezárást kaptak, ami érthető módon egyáltalán nem működött. Úgyhogy egyáltalán nem meglepő, hogy most, a sorozatok streaming-aranykorában a Dexternek is jutott egy második esély egy jobban sikerült befejezésre.
No de kezdjük az elején, mielőtt megnéznénk a végét. Dexter Morgan, a nappal helyszínelő rendőr, éjszaka gyilkos-gyilkos első története 2004-ben jelent meg Jeff Lindsay tollából Darkly Dreaming Dexter (magyar fordításban Dexter dühödt démonai) címen. A regényt azután még hét folytatás követte (a legutóbbi 2015-ben jelent meg), és bár ez alapján úgy tűnhet, hogy egyszerű a képlet: nyolc regény, nyolc évad, ez egyáltalán nincs így. A Showtime által 2006-ban elindított tévésorozat első évada ugyanis még elég szorosan követi az alapjául szolgáló regény történetét és hangvételét, a második évadtól és könyvtől kezdve a két széria sztorijának gyakorlatilag semmi köze egymáshoz (aki részletesebben érdekel a téma, nyugodtan olvasson utána, mert szinte vicces, hogy ugyanabból az alaphelyzetből kiindulva mennyire más utakat járt be Dexter Morgan karaktere a két médiumban). Ami közös: Dexter Morgan (Michael C. Hall) Miamiban él és dolgozik. Hároméves korában az édesanyját a szeme láttára darabolták fel piti bűnözők, ettől pedig Dexterben is sötét indulatok születtek. Mostohaapja, a kiváló rendőr, Harry Morgan (James Remar) ezt látva jó irányba próbálja csatornázni a pszichopata hajlamú gyerek indulatait, és arra képezi ki, hogy csakis olyanoktól szabadítsa meg a világot, akik azt megérdemlik, és akikre a törvény keze valamiért nem tudott lecsapni – no meg hogy mindeközben őt ne kapják el a hatóságok (akiknek ráadásul Dexter is dolgozik).
Az eredeti sorozat első négy évada a maga idejében meglehetősen nagy kritikai és nézői sikernek örvendett (és az egyik legjobb valaha összerakott főcímnek), korhatáros volta és sötét témái és humora ellenére (vagy éppen ezért), a főszereplő antihőst játszó (korábban a nagyszerű Sírhant művekben is érzékeny alakítást nyújtó) Michael C. Hall számos díjat és jelölést gyűjthetett össze az évek során. Aztán a negyedik szezonnál valami elszakadt, pontosabban leginkább azt lehet mondani, hogy ott érkezett el a történet logikus tetőzése, a korántsem feddhetetlen életű főszereplő egyfajta jól megérdemelt megbűnhődése, ami egyúttal az egész sorozat érzelmi csúcspontjaként is funkcionált. A stúdió azonban még nem préselt ki az alapanyagból mindent, amit akart, így a negyedik évadot (amit sok rajongó eddig az „igazi” lezárásnak tekintett) megtoldották még néggyel, amelyekben aztán fokozatosan csökkent a történet hihetősége és belső feszültsége. Az utolsó évadra gyakorlatilag egyfajta paródiába fordult az egész (ettől még a kiváló Charlotte Rampling mellékszereplése sem volt képes megmenteni a sorozatot), amelyben ráadásul Dexter legérdekesebb tulajdonságát, a pszichopátiáját is elvették tőle, illetve relativizálták. Arról pedig nem is beszélve, hogy az sem találhatta kielégítőnek a befejezést, aki a több mint száz áldozatot szedett főszereplő bűnhődését szerette volna látni, sem pedig az, aki a világot több mint száz sorozatgyilkostól megszabadító hős, az időközben apává lett Dexter megdicsőülését, révbe érését várta. A nyolcadik évadzáróban aztán Dexter eljátssza a saját halálát, hagyja, hogy szerelme, Hannah (Yvonne Strahovski) és fia, Harrison nélküle éljék életüket Argentínában, és felcsap szakállas favágónak valami hideg helyen.
A New Blood dicséretére váljon, hogy nem próbál meg úgy tenni, mintha ezekből semmi nem történt volna meg, hanem igenis kánonként kezeli a történteket, és onnan folytatja, ahol az abbamaradt. A favágás után Dexter Iron Lake kis városkájában helyezkedett el Jim Lindsay álnéven, ahol hosszú a tél, kevés az ember, és nyoma sincs korábbi ismerőseinek, sem pedig a miami napsütésnek és fényűzésnek. Csaknem tíz éve nem gyilkolt, sötét indulatait futással és önfegyelemmel tartja kordában, és talán csak annyi a változás, hogy míg korábban mostaapja „szelleme” jelent meg a gondolataiban, mint jó tanácsokat osztogató, néha jó, néha sötét oldal, most már húgával, a korábban elhunyt Deborah-val (Jennifer Carpenter) társalog fejben. Dexter idilli nyugalmát aztán egy indulatból elkövetett gyilkosság, és fiának, az időközben fiatal férfivá érett Harrisonnak (Jack Alcott) a felbukkanása zavarja meg.
Az eredeti széria néhány részét jegyző Clyde Phillips kezei alatt a Dexter ismét rátalált arra, ami annak idején érdekessé tette, arra a feszültségre, amit a tudás és nem tudás különbsége okoz: hogy mi, nézők tudjuk, hogy a környezete számára barátságosnak, sőt ártalmatlan nerd-nek tűnő Dexter valójában egy érzelemmentes gyilkos. Az eredeti széria legjobb jelenetei is azok, amikor a valódi érzelmekre átélésére képtelen Dexternek el kell játszania a szerető barátot, férjet, apát vagy testvért, ez pedig hol sikerül, hol nem. A későbbi szezonok pedig teljesen kivonták magukból ezt a feszültségforrást azzal, hogy környezete egy része (például Deborah) teljesen tisztába kerül azzal, hogy ki is Dexter valójában. A New Bloodban visszaáll ez a status quo, de mégsem tűnik kizárólag ismétlésnek: Harrison, és az általa elszenvedett sérelmek beemelése már a legelső epizódtól nyilvánvalóvá teszik, hogy ezúttal nem lesz olyan könnyű dolga kedvenc sorozatgyilkosunknak.
A nosztalgia-faktor is teljesen jó érzékkel és ízléssel, visszafogottan van kezelve, mindössze egyetlen fontosabb szereplő tér vissza ténylegesen a sorozatba, David Zayas Angel Batistája, de ő is csak néhány jelenet erejéig. A sorozatlezárásként és teljesen új szériaként is kiválóan funkcionáló New Blood bízik a saját karaktereiben: a helyi rendőrkapitány és Dexter barátnője, Angela (Julia Jones), annak lánya, Audrey (Johnny Sequoyah), a rendőrként és birkózóedzőként is dolgozó Logan (Alano Miller), a fiát gyászoló helyi újgazdag Kurt Caldwell (Clancy Brown) és a többiek mind jól kidolgozott, emberi karakterek, Iron Lake kisvárosa pedig kellően emberi és megismerhető helyszín – tökéletes kontrasztja a korábbi szériából megismert napfényes, jellegtelen Miaminek. Talán az egyetlen fölösleges karakter Edward Olsené (Fredric Lehne), a helyi milliomosé, aki négy részig ott is van, meg nem is, aztán nyom nélkül felszívódik a történetből.
Ezt leszámítva feszes tempójú és feszültéggel teli tíz epizóddal zárul Dexter Morgan története (és igen, talán ez sem nagy spoiler, tényleg lezárul végre, nem pedig egy gyáva, nyitott véget kap), amiben ráadásul az operatőri és a hangmérnöki munka is kiváló (ebben a tekintetben valamivel még az eredetit is túlszárnyalja), a visszatérők (Michael C. Hall és Jennifer Carpenter) pedig kiválóan és felszabadultan játsszák el még egyszer utoljára Dextert és Deborah-t. A New Bloodtól pedig mindent megkaptunk, amit csak remélni lehetett: hátborzongató gyilkosokat, remek családi és emberi történeteket, sötét humort, és végre-valahára egy határozott, jól kitalált lezárást a legszimpatikusabb tévés sorozatgyilkos történetéhez.
