Amikor az ember azt hinné, hogy idén a franciák már nem tudnak rálicitálni a Holy Motors öncélúan tomboló szürrealizmusára, akkor Michel Gondry bebizonyítja, hogy igenis rá tudnak. A Tajtékos napok nem más, mint egy kétórás vizuális ötletbörze, de még annak is érdektelen.
Gondry és a Holy Motorst jegyző Leos Carax nagyon is egy nyelvet beszélnek (az alkotók mellesleg közös szkeccsfilmet is jegyeznek Tokyo! címmel). Mindketten obszesszív érdeklődéssel viszonyulnak bizonyos formai-stiláris játékokhoz, melyek akár fontosabbak is lehetnek, mint a konvencionális elbeszélésmód szabályainak betartása. Carax és a Holy Motors esetében mindez a jellegzetes posztmodern elidegenedés-történet és az öncélú szürrealizmus nászát eredményezte, egy olyan filmet, ami alapvetően ellentmond az oksági logika és a célorientált elbeszélésmód normáinak, egyfajta nyitott jelentésstruktúrát felkínálva. A szebb napokat is látott Michel Gondry persze nem merészkedik ilyen távoli vizekre. Boris Vian 1947-es kultuszregénye, a Tajtékos napok látszólag ideális alapanyagot jelentene a számára, hiszen – az Egy makulátlan elme örök ragyogásához hasonlóan – újfent egy trendtörő szerelmi történet akadt a horgára. A rendező azonban megdöbbentő módon csupán stilizációs kényszerét szabadítja rá a vállalkozásra, a vizuális kavalkád mögött pedig szomorú üresség kong.
Gondry koncepciójának az a legnagyobb problémája, hogy viszonylag jól azonosítható műfaji kereteket kínál – voltaképpen a tragikus románc esetével állunk szemben –, viszont szinte egyáltalán nem képes megfelelni sem ennek, sem pedig másféle zsánerhagyománynak. A történet zsebkendőnyi helyen is elférne: Colin (Romain Duris), az extravagáns agglegény és Chloe (Audrey Tautou), a nem kevésbé magánakvaló fiatal nő egymásba szeret, ám boldogságukat beárnyékolja Chloe hirtelen jött betegsége: egy virág növekszik a tüdejében, gyógyíthatatlannak tűnő kórt hordozva magában. Felesleges volna több szót áldozni a történet részleteire, ugyanis Luc Bossi forgatókönyve alapvetően nem a szigorúan célirányos elbeszélésmódot kondicionálja, hanem szinte két órán keresztül csupán alibit nyújt a direktornak, hogy az megveszekedett stilisztaként kiélhesse legtitkosabb vágyait. A Tajtékos napok követi bár a romantikus műfajok útjelző tábláit, csak épp lazán, kóválygósan, jókora vargabetűkkel. Igazi gonddal megkomponált drámai helyzetek helyett túlburjánzó dekorativitást kapunk, amit Gondry valamiféle eszképista csodabalzsamként kínál. Kétségtelen, hogy ideig-óráig szórakoztató ennek a mesevilágnak a cukorhabos zsizsegése, hiszen van abban némi joviális báj, ha az ember egy üveggömb-tetejű hattyún utazza be a város nevezetes pontjait, ha berendezési tárgyai antropomorfizálódva fellázadnak ellene, vagy ha delejező zongorajátékkal gyárt magának házi koktélt, de ez a mézeskalácsszerű fantazmagória önmagában nem elég érdekes ahhoz, hogy megtöltsön egy egész nagyjátékfilmet.
És ebben ragadható meg a legfontosabb különbség Carax és Gondry munkája között: a Holy Motors semmiféle „populáris ambícióval” nem kecsegtetett, távol állt mindenféle műfaji hagyománytól, mindvégig sikerrel őrizve „kísérleti jellegét”. Gondry viszont óhatatlanul is táplálja a nagyérdeműben az illúziót, hogy gondolkodásmódját tekintve ismét az Egy makulátlan elme nyomvonalán halad, ám a Tajtékos napokon egyszerűen csak végigtombol a franciás szürrealizmus, miközben a végtelenül lecsupaszított, sokszor szinte a lélektani motivációtól is megfosztott karakterek idétlen mimikával lézengnek a vásznon, a szituációk sehová sem tartanak, a drámai folyamatnak pedig nincs íve, és ha úgy tűnik, mégis van, akkor megtörik. A hősökkel való érzelmi azonosulás ennélfogva fogalmilag kizárt. Gondry elidegenítő stíluselemekből és egy jellegzetes, csak rá jellemző, aranyoskodó tónusból emel betonfalat a befogadó és a fiktív univerzum közé, és sajnos olybá tűnik, a bölcsész-hipszterek rétege lesz az egyetlen valódi kedvezményezettje ennek a rosszízű produkciónak. Más is szeretni fogja, de igazán zabálni ők fogják.
Kár ezért a filmért, kár az egyébként tehetséges színészgárdáért (jóllehet a rohamosan öregedő Tautou karizmája megcsappant az évek során, partnerei – különösen a Colint alakító Romain Duris és a melegszívű szakács karakterét a kisujjából kirázó Omar Sy – helyette is tündökölnek), de főként kár Gondryért, aki ennél messzebbre nem is sodródhatott volna az Egy makulátlan elme örök ragyogása komoly színvonalától, frissességétől, természetességétől. A Tajtékos napok tehát sajnos a szó legszorosabb értelmében véve tragikus románc – pedig csak műfaji értelemben kellett volna annak lennie.
