Mitévő legyen egy biszex filmes, ha súlyos alkotói válsága kellős közepén gyereke születik, és az anya lelép? Az Idegen a tónál rendezője, Alain Guiraudie nem cáfol rá hírnevére a Cannes-ban Arany Pálmáért versenyzett Állva maradnival.
Franciaországban járunk. Leo egy nagyvárosi filmkészítő, aki mély írói blokkal küzd, ami egzisztenciális válsággá is válik számára, mivel ez az egyetlen bevételi forrása, és már így is sokkal lóg a producerének, akinek véges a türelme. Dél-Franciaországba utazik túrázni inspirációért, ahol két szokatlan családdal ismerkedik meg. Egy jóképű srác egy mogorva Pink Floyd-fan öregemberrel él együtt, aki talán az apja, talán a kitartója, egy pásztorlány pedig két kisgyerekével és szófukar farmer apjával lakik egy fedél alatt. A filmes először a fiúra mozdul rá, de miután az kikosarazza, a lánynak csinál gyereket. Egy nap a nő – ahogy már régóta ígérgette – lelép vidékről két idősebb gyerekével, és otthagyja a legifjabbat a nagyváros és Dél között ingázó apára és a nagyapára.
Az Állva maradni szépen kikalapált drámaként kezdődik, viszont idővel nem csak a főhőse fejlődik, de maga a film is, és átmegy valamibe, amire legfeljebb az számíthatott, aki látta az író-rendező előző filmjét, a híresen explicit, Cannes-ban legjobb rendezői díjjal kitüntetett Idegen a tónált. A két mozi összevetésébe most nem mennék bele, fölösleges is: hogy Alain Guiraudie szerzői filmes, afelől semmi kétség. De ne szaladjunk ennyire előre, ott tartottunk, hogy a film drámaként kezdődik: az elején adott egy krízist átélő hős, aki tele van jellemhibákkal, például semmiben nem biztos, még a szexualitásában sem. Utazásra adja a fejét egy tőle teljesen idegen vidékre, ahol alaposan felkavarja a helyiek mikrokozmoszát. Elhagyja a komfortzónáját, és komoly kihívás tornyosul elé, amikor magára marad egy csecsemővel, miközben még magát sem tudja eltartani.
Aztán úgy félúton, amikor Guiraudie minden elképzelhető konfliktust kiaknázott karakterei között, a francia auteur elkezd átnyergelni elképzelhetetlen konfliktusokra. A film teljesen megőrül, fekete komédiába megy át, ami részben pont azért vicces, mert nem nagyon következik az addigiakból. Ahogy a főhős élete hirtelen új értelemmel gazdagodik felelősségteljes apává érésével, mintha Guiraudie is kilábalna önnön alkotói válságból és szabadon eresztené élénk fantáziáját. A film innentől kezdve bővelkedik az ötletes poénokban, sőt szinte minden fordulata vicces (a második feléből származik a címként használt szöveg is). Legyen elég annyi, hogy az a legkiszámíthatóbb fordulatok egyike, hogy az öt férfikarakterből a négy legfontosabb bármikor kapható némi homoszexualitásra, azaz minimum 80%-uk vonzódik a saját neméhez valamilyen szinten, pedig teljesen átlagos vidéki miliőben játszódó történetről van szó (ellentétben a direktor előző filmjével), és a főhősök alig felelnek meg a sztereotípiáknak. Bár ez alighanem a direktor szerzőiségéből is következik, aki a wikipédiás életrajza szerint nyíltan meleg és mindig is queer filmekben utazott.
Nem kérdés, hogy ebben a filmben található az utóbbi évek egyik legbizarrabb és legmókásabb szexjelenete. Az Állva maradni nem csak szexábrázolásban explicit: láthatunk benne szülést olyan szögből, ahonnan moziban talán még sosem. A direktor megkapó őszintesége persze korántsem merül ki ilyesmiben. Ez a film elsősorban önmagáról szól, de a lehető legjobb értelemben: főhőse egy filmes, aki mindenekelőtt történetmesélő. Döntésképtelen álmodozó, akinek viszont még a fantáziálás sem megy, amíg nem talál valódi és meglehetősen banális élményekre, amilyen az apaság. Nem hiba, hogy ez a film egy kompromisszummentes egotrip, pont azért, mert arról szól, amihez alkotója kétségkívül ért, azaz a történetmesélésről. Ami értelemszerűen az egyetlen szakma, amiről egy filmkészítő mindenkinél többet tud, és az egyetlen téma, amit nem kell a hiteltelenségig (túl)dramatizálni a közönség figyelmének fenntartása érdekében.
