A legutóbbi Cannes-i Filmfesztivál a két nő szerelmét bemutató Adéle életétől és az abban helyet kapó „naturalisztikus” szexjelenetektől volt hangos: a Spielberg vezette zsűri Arany Pálmával jutalmazta a filmet, és a színésznők önmagukból való kivetkőzésének elismeréseként a díjat rendhagyó módon megosztva kapta Adele Exarchopoulos, Léa Seydoux és a rendező, Abdellatif Kechiche. Az ünneplés árnyékában, a kevesebb médiafigyelemben részesülő Un Certain Regard-szekcióban egy nyomasztóan tükörsima felületű, majd lassan menthetetlenül a mélybe rántó hitchcocki homoszexuális thriller kaparintotta meg a legjobb rendezésért járó elismerést. A titokzatos és formabontó Idegen a tónál mellett az Adéle élete nagyjából annyira tűnik merésznek és radikálisnak, mint A kis hableány.

A tíz filmet maga mögött tudó francia rendező, Alain Guiraudie egyedi és kreatív módon nyúl a queer-szerelem alaptémájához. Filmjét különleges, szinte bizarr közegbe helyezi, amelyben a heteroszexuálisok többsége biztosan nem, de valószínűleg a homoszexuálisoké sem mozog otthonosan. „A tónál”, vagyis a tó egy eldugott, a családbarát strandtól távol eső partján pucéran, szétvetett lábbal, férfiak napoznak ernyedten. Általában egyedül érkeznek, néha párban, bizonyos időközönként ketten kézen fogva a bokrok mögé sétálnak, esetleg elmennek az erdőszélig. Messziről úgy tűnhet, mintha itt semmi sem történne, de ahogy Francket, a főszereplőt követve mi, a film nézői is kivonolunk a partra, és részesei leszünk ennek a furcsa közösségnek, lassan egyértelművé válik, hogy ami nudista pihenésnek látszik, az valójában egy saját szabályok szerint működő, bonyolult „játék", aminek lényege a test felvonultatása, a tér felosztása, a tekintetetek finom, de egyértelmű párbeszéde, a távolságok kimérése majd folyamatos újrarendezése: vonulás, cirkálás, portya, vadászat, a cél elsősorban a szexuális kielégülés, másodsorban a partnerkeresés. Mindenki más miatt jön a tóhoz, mást vár tőle – de a tópartban az az igazán veszélyes, hogy előbb-utóbb mindenki megkapja, amire igazán vágyott.

Már ez sem kevés, de a film akkor kezd igazán érdekessé válni, amikor Franckben, aki szexuális orientáltságán kívül semmiben sem biztos az életével kapcsolatban, legyőzhetetlen vágy ébred a tó legjobb úszója, az izmos, magas, hipermaszkulin, vastag szálú, hatalmas bajusszal megáldott Michel iránt. Ez a vágyakozás annyira kínzó, mondhatjuk: halálos, hogy akkor sem szűnik meg, amikor Franck egy magányos sétája alkalmával a távolból végignézi, ahogy Michel a lemenő nap fényében vízbe fojtja korábbi partnerét. Nem is enyhül, éppen hogy erősödik: Franck élete nagy lehetőségének érzi, hogy esetleg képes lehet megszelídíteni a tó legkecsesebb ragadozóját – az ötméteres harcsát, amivel még senki sem találkozott, mégis szóbeszédek keringenek róla. (Ahogy a filmben a víztükröt bámulva megjegyzik: a harcsa köztudomásúlag nem támad emberre, viszont az is biztos, hogy mindig van egy legelső alkalom.)

Guiraudie biztos kézzel, hibátlanul építi fel a drámát, a kevés eseményt jól osztja el a filmben, így a feszültség minden perccel nő. Eredeti módon gyúrja szerves egésszé a thriller műfaji elemeit, a melegpornó bizonyos toposzait és a monoton, minimalista művészfilmes stílust. Leggyümölcsözőbb rendezői megoldása az, hogy a teljes sztorit egy helyszínen tartja: a film minden pillanata ott zajlik, ahol nincsenek társadalmi normák, hagyományos szerepminták, hétköznapi problémák, ahova azért járnak a férfiak, hogy öltözékükkel együtt megszabaduljanak kötöttségeiktől, morális gátaiktól. Ahol nincs férfi és nő. A film igazi főszereplőjévé ezzel a tópart válik, amely egyszerre a bukolikus idill és a fenyegetettség, a bűn és a vér helye; a tópart, ahol a festőien naiv natúra és a késztetéseit vesztébe rohanva is követő emberi természet ölelkezik össze.

Ebből kifolyólag az Idegen a tónál nem tematizálja a másság felvállalásának, megélésének kérdéseit; teljesen hiányzik belőle bármiféle másság- vagy normalitás-koncepció, általános értékrend, társadalmi tekintet vagy viszonyítási pont – inkább magát a tekintetet, a nézés aktusát, a „nézve levést”, a testi vágyat problematizálja, végtére is függetlenül attól, hogy milyen nemhez kapcsolódik. Még a bűneset után feltűnő nyomozó is teljesen neutrális, aki pedig a közös rend vagy egy felsőbb morális igazság képviselője lehetne: azon túl, hogy kissé furcsállja az anonim szexet, a tóparti közösséget és sajátos működését adottságként, maximum szakmai kihívásként kezeli. A többi szereplőről azt sem tudjuk, mi a foglalkozásuk, miért járnak a tóhoz, mit hagynak maguk mögött ezekre a napokra, ahogy az sem mindig egyértelmű, hogy a tóparton kívül találkoznak-e egymással. Egy abszurd drámához hasonlóan zárt struktúrába rendeződnek a motívumok, ám éppen ezért válik a film nyitottá számos értelmezés felé. Nem tudjuk eldönteni, miért vágyik Franck Michelre, ahogy azt sem, hogy mi az összefüggés a filmben a homoszexualitás és a vággyal járó fenyegetettség között. Mi elől bújnak el ezek a férfiak? Mi készteti őket erre? Egyáltalán, ki idegen ennél a tónál?