A tacskó, a nő, a taxis meg a szajré – András Ferenc: Dögkeselyű (1982)

2017. szeptember 2. – írta Ferenczi Szilárd

Az írott és mozgóképes populáris műfajok közül leginkább a krimi alkalmas arra, hogy a bűn felderítésével egyidőben a társadalom züllöttségének mértékére is fény derülhessen, így a kriminek sosincs hatalmi támogatottsága az önkényuralmi rendszerekben. Egy olyan uralkodó ideológiai szituációban, mint ami a 80-as évek keleti blokkját jellemezte, a bűn kortárs képviseletében kötelezően szabotőrök vagy a nyugati dekadenciából érkezettek kellett szemben álljanak a pártállam kifinomult szaglású nyomozóival ahhoz, hogy a cenzúra ne köhögjön. A Dögkeselyű máig tisztázatlan körülmények között majdhogynem csonkítatlanul kijátszotta az áthallásokra szakosodott kultúrkopók éberségét.

A Bacall-keserű: amikor a sztár tükröz(ődik) – Lauren Bacall-portré

2014. szeptember 16. – írta Virginás Andrea

Lauren Bacall ma lenne 90 éves. A nemrég elhunyt színésznő csodája: úgy tudott másokat tükrözni, ahogyan senki (vagy kevesen), s ezért is épülhetett érett filmes karrierjének szinte minden fontosabb alakítása e tükrözés, később pedig az öntükrözés alakzatára és narratívájára.

Távolabb a katarzistól – Nae Caranfil: Closer to the Moon

2014. március 13. – írta Jakab-Benke Nándor

Soha az életben nem gondoltam volna székely létemre, hogy egy film alatt azt gondoljam: jobb lett volna, ha románul beszélnek benne.

A férfi és hatalmas harcsabajusza – Alain Guiraudie: L'inconnu du lac / Idegen a tónál

2014. március 7. – írta Pálos Máté

A legutóbbi Cannes-i Filmfesztivál a két nő szerelmét bemutató Adéle életétől és az abban helyet kapó „naturalisztikus” szexjelenetektől volt hangos: a Spielberg vezette zsűri Arany Pálmával jutalmazta a filmet, és a színésznők önmagukból való kivetkőzésének elismeréseként a díjat rendhagyó módon megosztva kapta Adele Exarchopoulos, Léa Seydoux és a rendező, Abdellatif Kechiche. Az ünneplés árnyékában, a kevesebb médiafigyelemben részesülő Un Certain Regard-szekcióban egy nyomasztóan tükörsima felületű, majd lassan menthetetlenül a mélybe rántó hitchcocki homoszexuális thriller kaparintotta meg a legjobb rendezésért járó elismerést. A titokzatos és formabontó Idegen a tónál mellett az Adéle élete nagyjából annyira tűnik merésznek és radikálisnak, mint A kis hableány.

Senkinek sem való vidék – Ridley Scott: The Counselor / A jogász

2013. november 19. – írta Pernecker Dávid

Távolról szemlélve úgy tűnik, mintha A jogász egy lenne Ridley Scott két szuperprodukció közt megejtett halkabbra hangolt ujjgyakorlatai közül. Azonban A jogász sokkal inkább közelít a Thelma & Louise lassú tűzön keményre főtt fatalizmusához, mint a Trükkös fiúkhoz. A rendezői korpusz műveihez mégis kár hasonlítgatni, ugyanis A jogász nem kifejezetten Ridley Scott filmje. Scott jelen esetben csupán alázatosan és precízen vászonra vitte a forgatókönyvíróként debütáló Pulitzer-díjas Cormac McCarthy szövegét. Ez a megfelelő szó – „szöveg” – mivel McCarthy szemmel láthatóan életében nem látott még forgatókönyvet belülről.

Szín- és időkavalkád – Danny Boyle: Trance / Transz

2013. május 17. – írta Kruppa Noémi

Megtévesztés, váratlan fordulatok halmozása és a nézői tudattal való folyamatos játék jellemzi Danny Boyle legújabb, Transz című filmjét, mely az utolsó pillanatig újra meg újra elgáncsol, szinte (ahogyan ezt a tendenciózus cím is jelzi) transzba kényszerít, olyannyira, hogy megbillenti az ösztöneinkbe, saját józan gondolkodásunkba vetett hitünket.

Műkincs, ami nincs – Michael Hoffman: Gambit / Dől a moné

2013. március 19. – írta Jakab-Benke Nándor

A Coen-fivérek neve általában szinonim a színvonalas, ötletes szórakoztatással, legyen az produceri, írói vagy rendezői credit a stáblistán. A Gambit (bocsánat, ha nem használom a kivételesen idétlen magyar címet) azt bizonyítja, hogy nekik is lehet rossz napjuk. Nem valószínű, hogy ennél több időt töltöttek ezzel a forgatókönyvvel.

Filozófus a felvevőgéppel – Terrence Malick-portré 1.

2012. augusztus 7. – írta Kovács Patrik

Noha Terrence Malick az Új-Hollywoodot megalapító mozi-fenegyerekekkel egy időben kezdte pályáját, már életműve hajnalán olyan páratlanul egyedi szerzői magánuniverzumot épített fel, mely bizonyos tekintetben a korszak klasszicizáló törekvéseinek ellenpólusát képezte.