Soha az életben nem gondoltam volna székely létemre, hogy egy film alatt azt gondoljam: jobb lett volna, ha románul beszélnek benne.
Történt Romániában, hogy 1959 nyarán hat felfegyverzett és maszkos ember (köztük egy nő) kirabolt egy bankot, jobban mondva egy pénzszállító autót. A Szeku két hónapig tartó nyomozás után megtalálta a tetteseket: mindenki megrökönyödésére a rablók a Román Kommunista Párt krémjéhez tartozó, magas beosztású emberek voltak, nem mellesleg zsidók, a párt kezdeti, illegalitásbeli napjaitól fogva hű kommunisták. Csak spekulációk születtek arról, hogy pontosan miért is rabolták el azt a másfélmillió lejt, de az akkori vezetőség alaposan megtetézte az amúgy is abszurd sztorit: újrajátszatta a történetet a tettesekkel és az ügyben szereplő rendőrökkel, eredeti helyszíneken, elrettentő/oktató jellegű film létrehozásának szándékával, mielőtt végrehajtották a halálos ítéletet. A Reconstituirea című alkotást (aminek abszurditásán és alapötletén kívül semmi köze nincs Pintilie nyolc évvel későbbi, hasonló című alapművéhez) csak belső használatra szánták, így a nagyközönség elől rejtve maradt a rendszerváltozásig. 2004-ben Alexandru Solomon forgatott a túlélőkkel egy izgalmas és agyondíjazott dokumentumfilmet Marele jaf comunist (A nagy kommunista rablás) címmel, és ez a történet ihlette meg Nae Carafilt, aki a történet romantizált, hollywoodiasra fazonírozott, kicsipkézett adaptációját készítette el Közelebb a Holdhoz címmel.
A mai embernek szinte hihetetlen, kelet-európaian abszurd sztori filmes utóélete is hordoz némi furcsa pikantériát: a forgalmazó összeveszett az európai monopóliumra törő mozilánccal, így kolozsváron csak a Florin Piersicről nemrég elnevezett moziban vetítik végül a filmet. Nos, amikor jegyet kértem a vetítésre, a néni figyelmeztetett: vigyázzak, mert ez egy román film! Azt hiszem, ebben a figyelmeztetésben röviden minden megvan, ami problémás ma Romániában – de ez nem egy filmes lapra tartozik. A néni viszont minden jóindulata (vagy micsodája) ellenére ezúttal tévedett: ez nem román film, bármennyire is tipikusan bukaresti a történet, bármennyire is román a rendező, a stáb és a helyszínek. Ez egy ízig-vérig nemzetközi film lett, nemzetközi színészekkel (Vera Farmiga, Mark Strong), nemzetközi pénzből, és ami a legfontosabb, nemzetközi anyagi siker reményében. És ez a legnagyobb baja: hibrid, aminek hiába ismerősek a helyszínei és helyzetei, az angol nyelv és a kontextusidegen, hollywoodi színészi játék miatt hamisnak tűnik majd. Soha az életben nem gondoltam volna székely létemre, hogy egy film alatt azt gondoljam: jobb lett volna, ha románul beszélnek benne. Lehet, hogy román színészek nem vonzottak volna ennyi kattintást, de a film gördülékenyebb lett volna, az szent.
A film másik nagy baja az, amikor megpróbálja betömni a kötetekre rúgó szekus irattár, az emlékezet és a Solomon-dokfilm böngészése után még mindig tátongó lyukat: egész pontosan mi volt a rablók motivációja? (Ekkora összeget nem lehetett volna elkölteni a kommunizmusban feltűnés nélkül.) Dramaturgiailag megkerülhetetlen, hogy a szerző megmagyarázza valamivel, de hiába említi meg a dokfilm által is említett spekulációkat (miszerint romániai zsidók Izraelbe szöktetéséhez kellett volna a pénz) és más elméleteket is, a Caranfil szülte végső magyarázat pont olyan vértelen, mint a többi, és itt sajnos némileg szétesik a forgatókönyv. Ezenkívül viszont a Caranfil által a sztorihoz kitalált toldások és kurtítások igazán jók (egy srác, aki szemtanúja az eredeti, filmforgatásnak álcázott rablásnak, és ez inspirálja, hogy operatőr legyen): rendezőnk az egyetlen a kortárs román filmesek közül, aki hagyományos műfajokban, klasszikus hollywoodi narratívában gondolkozik és megvan hozzá a kellő humor- és arányérzéke, továbbá így vagy úgy ragaszkodik a film-a-filmben metajátékhoz, a filmnézés és filmkészítés örömét valamilyen burkoltan vagy nyíltan önreflexív formában mindig beleszövi a cselekménybe. Caranfiltől mindig sokat vár az ember: ritkán jelentkező, de izgalmas színfolt a román filmben, ez a filmje viszont a zseniális alapsztori, a kidolgozottság és a lankadatlan mesélőkedv ellenére is helyenként szürke és katarzismentes lett. Úgymond fele apă, fele víz. Azaz fele water.
Pedig igazán minden pontra van téve benne: helyszín, díszlet, kosztüm korhű és korrekt, a zene talán túlságosan is hollywoodi, az operatőri munka míves (és filmre forgott), a szálak szépen elvarródnak, a humor nem tocsog, de ott van – az erőltetett nemzetköziesség, a külföldi piaccal való szemezés viszont sokat ront a film hitelességén. Kár érte, mert ott volt, igazán közel a katarzishoz. Legközelebb menjen még közelebb, Caranfil úr!
