Ami pár évvel ezelőtt az Életrevalók (Intouchables) volt, az most A Bélier család: az év menetrendszerűen érkező, meglepően nagyot kaszáló francia feel good movie-ja. Csak nem annyira őszinte.

A szép az egészben az, hogy a franciák saját pályájukon verik meg Hollywoodot. A megszokott patetikus, pityergős, hepiendes családi vígjáték ez, de épp amerikaiatlanságuk miatt működnek nagyon jól az ismerős amerikai sablonok: elég pár együtthatót kicserélni az egyenletben, máris izgalmasabbak lesznek az ezerszer látott toposzok, helyzetek és dramaturgiai csavarok, amik a filmet összetartják. Persze a rafináltabb néző már az első negyedórában rájön a turpisságra, de egy kis jóindulattal akár legyinthet is és megadhatja magát az elkövetkező pátosz-özönnek.

Paula egy átlagosnak tűnő francia család sarja, de kis közösségükben ő a fekete bárány: apjától, anyjától és testvérétől eltérően hall és beszélni is tud. Nem csoda hát, hogy a süketnéma család többi része erősen támaszkodik a lányra, hogy az interpretálja számukra a csak verbálisan kommunikáló külvilágot. A lány mindeközben élné a kamaszkorát a haverekkel meg a srácokkal, de a pluszfelelősségtől kicsit koravénnek tűnik. Mondhatni túl normális a korához képest: segít a farmon, szénát is forgat, meg foglalkozik a tehenekkel is, ha kell. A család nemkülönben normális: roppant kedves, szeretnivaló emberek. Ha cinikusak vagyunk, azt mondhatnánk, hogy szinte csak azért lehetnek ennyire normálisak, mert süketek ahhoz, hogy egy rendes, diszfunkcionális család lehessenek. Ezért is zavaró, hogy a film legfontosabb antagonistája nem kívülről érkezik, hanem a lány torkából: kiderül, hogy angyali szoprán hangja van, zenetanárja pedig – joggal – gondolja azt, hogy kár lenne elpazarolni azt, így megpróbálja felkészíteni egy Párizsban megrendezendő dalversenyre.

A folytatást csak az nem tudja kitalálni, aki sem mozit, sem tévékészüléket nem látott még életében: a lányt konfliktus marcangolja, hogy elhanyagolja-e szeretett családját a karrier és a hírnév ígéretéért. A szép az, hogy nemcsak filmekből lehet ismerős ez a tépelődés, hanem közvetlen környezetünkből is, mert azért ne feledjük, hogy ez azért alapvetően mégiscsak egy „tehén segge versus nagyváros” ellentétről van szó. A film további részében aztán így egyre többet és egyre hangosabban énekelnek, a rendező pedig kínosan próbál arra ügyelni, hogy a tearjerker-potmétert csak a legvégére tekerje a tízes fokozatig. Persze nem sikerül, már csak az elég becsületesen duvadó pátosz miatt sem: akár Danny Boyle vagy a nemrég eltávozott Anthony Minghella is megirigyelhetné, s az egyik pillanatban az atombombát is beveti: a legszívhezszólóbb dalrészlet kellős közepén VÉGRE megkapjuk a süketnéma család „szubjektívjét” is, ami abból áll, hogy hirtelen elvágja a hangsávot. Hát igen, ezzel a kedves közönség máris megértette, milyen lehet hallás nélkül leélni egy életet.

Az igazság az, hogy a felsoroltakkal szemben a filmet viszont megmenti két dolog: a humor és a színészek. Utóbbik közül főleg a kis pacsirtát alakító Louane Emerát kell kiemelni, aki maga is valamiféle tehetségkutató felfedezettje, így aztán tökéletesen passzol a szerepbe, és a hangja tényleg gyönyörű – s a megfelelő pillanatokban ez tényleg elegendő a captatio benevolentiae-hez; de az apuka (Francois Damiens) és az anyuka (Karin Viard) is nagyszerűek, egy-egy percre tényleg elhisszük a veterán francia színészeknek, hogy süketnémák. A köztük levő összjáték, kedvesen infantilis gesztusaik és a helyzeteik humora pedig időnként megpróbál kárpótolni a hamiskás, elégtelenül felépített forgatókönyvért.

A filmet az idei TIFF-en egyébként a közönségbarátabb filmeket befogadó Főtér szekcióban vetítették, és ez is sokat elmond róla: elég egyszerű utat választott a tömegek érzelmei felé. Az érzelgősségre immunisak kicsit talán többet unatkoznak majd a film alatt, de még így is mérföldekkel jobb, mint kifáradt, meglustult hasonszőrű amerikai társai. Ez egyszerűen egy ilyen műfaj.