Álmaimban sem merek gondolni rá, mi sülne ki abból, ha Amélie és Stéphane álmodozásaik közepette összefutnának Párizs álmodozásra kitűnően alkalmas utcáin. Talán felpattanának egy szakadt plüsslovacskára, és üldözőbe vennék a fotóautomaták fantomját...
Akik szerették a Montmartre cserfes tündérét, a csetlő-botló álomtudóst is szívükbe fogják zárni. De akik nem, Michel Gondry új filmjében határtalan fantáziájával az ő komolyságukat is elaltatja. „Szép álmokat!" – ez a felszólítás akár a „Stéphane TV" jelmondata is lehetne. A stúdióban egy megnyerő, magabiztosan beszélő fiatalember ül, aki egy személyben sztár-műsorvezető, kameraman, díszletes és virtuóz rockzenész. A film kezdetén épp mesterszakácsi minőségében kotyvaszt álmot gondolatgaluskából meg egy csipetnyi emlékfoszlányból, aztán kapcsolja a valóságot, ahol az a bizonyos Stéphane korántsem olyan talpraesett, mint kartonpapírból összeeszkábált álomstúdiójában.
Szép reményekkel érkezik Mexikóból anyja párizsi lakásába, de a különböző katasztrófákat megelevenítő naptárkollekciója nem arat osztatlan sikert új munkahelyén, ahol arrogáns és enyhén retardált kollegái se szállnak le róla. Ráadásul a szomszédba költöző lány, Stéphanie is csak csalódást okoz neki. Elhatározzák, hogy animációs filmet készítenek, házilag, a lány plüsslovával, de mindig közbejön valami. A nyelvekkel se nagyon boldogul, bár megfoghatatlan álombeli tapasztalatait az anyanyelvén sem biztos, hogy képes lenne visszaadni. Ezért inkább visszavonul álomvilágának jól ismert díszletei közé, de az élet rejtély marad számára. Munkatársai először a bunkó francia különböző alakváltozatainak elnagyoltan megrajzolt képét adják, de ahogy megismerik szeretnivalóan bolond hősünket, úgy válnak egyre rokonszenvesebbekké. Az egyébként hétköznapi életet élő szomszédok pedig akkor találják meg a boldogságot, amikor felfedezik és elfogadják a másikban a sértődékeny, de játékra és álmodozásra mindig kapható gyereket.
Az álom tudománya nem elsősorban a történetével szögez a székhez. Az a kettőség teremti meg különös hangulatát, hogy az eszement vizuális űrutazások harsányságot kerülő, hiteles színészi játékkal párosulnak. Úgy szól a mai fiatalok életének egyhangúságáról és szeretetéhségéről, hogy a lehengerlő látványvilág technikailag akár harminc évvel ezelőtt is készülhetett volna. A digitális trükkorgiák inflációjában igazi felüdülés a látszólag gyerekesen ügyetlen, ám mívesen kidolgozott díszleteket és animációs betéteket csodálni, ahol hősünk hol óriásira nőtt kezével hadonászik, hol időtlenül lebeg a viccesen dülöngélő párizsi papírmaséházak fölött.
Gael García Bemal Stéphane szerepében újfent bebizonyította, hogy bármilyen figurát képes életre kelteni. Bárgyú mosolyával, a szűk zakó zsebében lapuló harapós villanyborotvával és az idéden sapkával tökéletesen elvarázsolt és zavart egyszerre. Charlotte Gainsbourg korrekt alakításával Stéphanie-ként úgy egészíti ki bolondos szomszédját, mint Nino Amélie-t. Ugyanolyan bájosan kerülgetik egymást, míg végül egymásra találnak A tévé, mint a valóság és az álom határát összekötő misztikus médium, mindkét filmben fontos szerephez jut. De az Amélie édeskés világával szemben Gondry filmje inkább keserédes komédia, amelyet a godardi pimaszság mellett körülleng valami franciásan elegáns szomorúság is.
