Az aurora latinul hajnalt jelent, ami tökéletesen értelmezi, szublimálja, félkövéresíti az új, háromórás Cristi Puiu-film tartalmát. Körülbelül olyan hajnalról van szó, amire másnapos fejjel ébredünk, félig kijózanodva, fáj mindenünk, bánt a napfény, de fel kell kelni, szerepet kell vállalni. Persze az erőviszonyok azonnal adottak egy ilyen reggelen...

Cristi Puiu az egyik legfontosabb alkotó az úgynevezett román újfilmesek vagy román újhullám csoportjában. Mindössze 4 filmjét ismerhette meg eddig a szélesebb közönség, ebből is az egyik rövidfilm (Un cartuş de Kent si un pachet de cafea), és az ezelőtti filmje, a Lăzărescu úr halála (Moartea domnului Lăzărescu) óta is eltelt már 5 év, mégis azt hiszem, hogy Puiu a legeredetibb, leghatásosabb egyénisége ennek az irányzatnak. Ami megkülönbözteti őt legtöbb társától, az elsősorban az, hogy filmjei jelenidejűek és egzisztenciálisak (talán csak az Un cartuş... kivétel ez alól egy picit). Puiu nem a történelmet akarja feldolgoz(tat)ni, sokkal inkább a jelent.

Azt, hogy mennyire személyes a film, mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a rendező maga játssza a főszerepet, Viorelt. Talán nem is kell megjegyeznem, hogy ehhez hogyan viszonyulnak a román filmszakma egyes „nagy arcai”, akik ahol csak tehetik, mocskolják Puiut. Lehet, hogy nekik van igazuk, mindenesetre a karakter számomra nemcsak hibátlanul megépítettnek, árnyaltnak, összetettnek hatott, de talán még a „hiteles figura”-rangot is meghaladta. Végig az volt az érzésem, hogy itt Puiut magát kandikamerázzák, s talán ezzel magyarázható az a fajta fura, szorongató érzés, ami lassan, lassan úrrá lett bennem a film befogadása közben.

Ami a legérdekesebb számomra a filmből az az, hogy Puiu nem a társadalmat hibáztatja a (filmbeni) történtekért, nem kritizál, nem keres okokat, hanem csak ábrázol. Nem kimutat, hanem megmutat. Nehéz volt elhinni a film megtekintése előtt, hogy ebben a műfajban lehet fejlődni, van amit még megmutatni, de szerencsére kellemesen csalódtam. A film ugyanúgy dokumentarista, ugyanolyan részletgazdag és hiteles, mint a korábbi Puiu-filmek, a történet azonban már túlmutat önmagán, meghaladja a hétköznapit.

Ha egyszerűsíteni szeretném, lényegében egy Bűn és bűnhődés-történetet láthatunk egy x-edik feldolgozásban. Viorel, a film központi alakja hosszú semmittevő hányódás után egy puskát kerít magának, majd pár embert a közvetlen környezetéből kivégez, s talán hogy megmentse a saját lelkét, végül feladja magát a rendőrségen. Először csak találgatunk, hogy ki kicsoda lehet, az utolsó jelenetig mindössze elképzeléseink lehetnek, hogy az áldozatokkal milyen viszonyban lehetett a főhős, hogy majd az utolsó, gyönyörűen szerkesztett jelenetben rájöjjünk az áldozatok valódi kilétére, és azok Viorel életében betöltött szerepére. Viorel csendes ámokfutása látszólag igencsak híján van mindenfajta motivációnak. Maga Puiu is azt nyilatkozta, hogy a film elkészítése előtt (csak) az foglalkoztatta, hogy milyen érzés lehet, ha valakinek a kezébe kerül egy fegyver, és esetleg bónuszként éppen elképzelése is akad, hogy mire használná.

Viorel tettére a magyarázat azononban sokkal árnyaltabb – már ha egyáltalán létezik. Nem unatkozik, mint a Dillinger halott főhőse, nem kísérletezik, mint az Amerikai pszichó yuppie-ja és nem is „omlik össze”, mint Michael Douglas a Falling Down-ban. Azt se hiszem, hogy egy kitörési kísérlet lenne a részéről. Csak nagyon finom utalások vannak azzal kapcsolatban, hogy a díszlet mennyire rohadt. Mintha a pokolban lenne berendezkedve mindenki, ami tökéletes mása vénáinkig beidegződött hétköznapjainknak. Csak két példa: a felső szomszédék gyereke miatt elázik Viorel fürdőszobája, a szülők erre valami embertelen, megjátszott, kisszerű haraggal takaróznak a gyerek mögé a felelősség elől, gerinctelenségükben szegény csöppséget terrorizálják. A másik: amikor Viorel kislányát ki akarja venni az iskolából, a tanítónők valami nőnapi ünnepségre készítik a gyerekeket. Az előadás végképp magáért beszél, valami idétlen diszkózenére háttértáncot gyakoroltatnak a kölkekkel, közben pedig nem igazán érdekli őket, hogy a gyereket elviszi az éppen ámokfutóvá avanzsálódott apuci. Íme, hogyan termelünk utánpótlást saját káoszunkban. Ezért azt hiszem, hogy Viorel nem okozat, hanem termék, eredmény, ő nem megérik a feladatra, hanem (bár súlyos következtetés) arra születik.

És nincs feloldozás. Amikor korunk Raszkolnyikovját „kihallgatja” a rendőrség, akkor még szinte ő könyörög, hogy elmondhassa tette miértjét. Hamar egyértelművé válik, hogy esélye sincs, a két rendőrt csak a férfi tartózkodási helye érdekli, majd odaadnak neki egy papírt, hogy írja le tettének az okát. Ha nem elég egy lap, még kérhet. Mintha tökéletesen értenék amúgy is, hogy mi miért történt, de jobb is, ha ez nem mondatik ki.