A Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál néhány éve akkor állt rá a román filmek bemutatására, amikor a hazai filmgyártás is elkezdett fellendülni, és egyre csak érkeztek a díjak Cannes-ból, Berlinből, Locarnóból. Sok külföldi filmkritikus jutott ekkoriban arra a következtetésre, hogy Romániában lehetetlen rossz filmeket készíteni. Ők valószínűleg soha nem láttak Sergiu Nicolaescu- vagy Geo Saizescu-filmet.
Idén ugyan „csak” Berlinben nyert egy Ezüst Medvét a Eu când vreau să fluier, fluier (Ha fütyülni akarok, fütyülök) és Adrian Sitaru Colivia (Kalitka) című rövidfilmje, de amihez eddig a külföldiek hozzájutottak, az a lépesméz. És a TIFF 2010-ben megszervezte az eddigi legnagyobb román filmes rendezvény- és vetítéssorozatot, amire közönség is akadt bőven. 16 nagyjátékfilm és 19 rövidfilm 4 napon keresztül. AperiTIFF-különszám DVD-vel, életműdíjak, zárófilm és kerekasztal-beszélgetés mind-mind négy napba zsúfolva.
A legkézenfekvőbb az volt, hogy speciális bemutatóban részesítették az idei Cannes-i résztvevőket és a nemzetközi fesztiválokat megjárt díjnyertes alkotásokat. Olyanokat, mint Cristi Puiu Aurorája, Radu Muntean Marţi, după Crăciun-ja (Karácsony után, kedden), Florin Şerban Ha fütyülni akarokja, Alexandru Solomon Kapitalizmusa (Kapitalism, reţeta noastră secretă) és számos rövidfilm, amelyeket fél oldalon keresztül sorolhatnék.
A Portretul luptătorului la tinereţe (A harcos fiatalkori önarcképe), az Autobiografia lui Nicolae Ceauşescu (Nicolae Ceauşescu önéletrajza), Radu Gabrea újabb Eginald Schlattner-adaptációja, a Mănuşile roşii (Vöröspecsenye) és Adina Pintilie Oxigenje mind a kommunista diktatúra időszakában játszódnak. Azok a filmek pedig, amik nem akkor játszódnak, legalább tárgyi környezet szintjén még mindig az „aranykorszakot” idézik. És úgy tűnik, hogy valóban ez a történelmi időszak uralja még mindig a román filmeket és ennek megfelelően az új román filmről (román újfilm, román újhullám) kiadott fesztivállapnak, az AperiTIFF-nek a különszámán is Ceauşescu uralja a borítót. Szóba is került a június 6-án tartott Romania on the movie map (Románia a filmes térképen) megbeszélésen – ahol a nemzetközi filmes sajtó számos képviselője vett részt –, hogy még mindig fontos szerepe van ennek a történelmi korszaknak a filmekben és lehet, hogy ideje lenne ezen túllépni.
Érdekes módon azok az alkotók, akik hátat fordítanak ennek az „irányzatnak”, nagyon személyes történeteket mesélnek el. Olyan történeteket, amelyekben sokan magukra ismerhetnek. Így például a TIFF versenyprogramjába is bekerült Felicia înainte de toate (Felicia mindenekelőtt) is egy külföldről hazalátogató egyedülálló anya történetét mondja el, aki sok év elteltével is nehezen találja meg a hangot a szüleivel. Egy napra korlátozódik a cselekmény ideje, a főszereplőnő külföldre utazásának előkészületeit mutatva be. Hangsúlyosak a párbeszédek és találó szócsatákkal remekül körvonalazódnak azok a problémák, amelyek minden gyermek-szülő kapcsolatban előfordulnak.
Cristi Puiu filmje, az Aurora azt mutatja be, hogy egy negyvenes elvált férfi hogyan öli meg a volt felesége ügyvédjét és szüleit, s majd hogyan adja fel magát a rendőrségen. Sokáig csak találgatni lehet az indokait, mert a rendező által játszott főszereplő jórészt csendben bolyong Bukarestben, puskát szerez, minden előzetes figyelmeztetés nélkül lelő néhány embert és beleköt különböző általa ismert és ismeretlen emberekbe. Céltalan bolyongása igazából kiútkeresés egy olyan életből, amiben már nem otthonos a válása óta.
Sokkal konkrétabban épül egy válás történetére Radu Muntean Marţi după Crăciun-ja, amit korábbi fimjének, a Boogie-nak a folytatásaként is lehetne értelmezni, amikor egy házasság már meghaladta az alkalmi félrelépések szintjét és megérett a felbomlásra. Lelkiismeretükkel és a körülöttük élő emberekkel küszködő főszereplők jellemzik ezeket a filmeket. Még az egyetlen, őszintén romantikus vígjátéknak szánt Bună, ce faci? (Szia, mizujs?, r. Alexandru Maftei) is váláshoz vezet.
Eddig durva realizmus jellemezte a nemzetközi sikereket elért hazai alkotásokat, most pedig, ahogy a román filmek szereplői egyre inkább „befelé fordulnak”, még mindig csak szomorú, majdhogynem kegyetlen befejezésekre számíthatunk a mozitermekben.
.jpg)
