Egy tizenéves fiú konfliktusba kerül az anyjával és beleszeret egy lányba. Ha mindez nem egy börtönben játszódna és nem a Berlinálé Ezüst Medve-díjas Eu când vreau să fluier, fluier (Ha fütyülni akarok, fütyülök, a magyarországi forgalmazásban Fütyülök az egészre) volna, talán nem is érdemelne olyan sok figyelmet. Florin Şerban azonban debütfilmjével a romániai filmgyártás új sztárjává lett, és magával hozott két új tehetséges pályakezdő színészt is.
Silviut (George Piştereanu), egy fiatalkorú bűnözőt néhány nappal szabadlábra helyezése előtt kavarja fel a hír, hogy anyja, aki elhagyta a családját, el akarja vinni a kistestvérét. Ebben az időszakban ismerkedik meg Anával (Ada Condeescu), a szociológus diáklánnyal, akibe beleszeret. Ennyi változás épp elég zavart okoz, és az évekig példás magaviseletű fiú most kétségbeesésében engedetlenné válik és ezért még egy jó ideig elveszíti a szabaddá válás lehetőségét.
A főszereplők „börtöntöltelékek” és így már az első jelenet egyértelművé teszi, hol játszódik a cselekmény. A rács ugyan viszonylag ritkán jelenik meg a film során, azonban annál több a börtönőr és – a kulcsjelenetekben – a gumibot, és a börtön talán legerősebb képi szimbóluma, a bilincs. A fiúk egymás közti veszekedései nem lennének sokkal másabbak egy bentlakásban sem, azonban itt a rendetlenséget és fegyelmezetlenséget szigorúan megtorolják, ezért fontosak ezek a „kellékek”, az alkotók ezzel is érzékeltetik a bezártság súlyát és hogy mi vár arra, aki nem tanulja meg uralni önmagát. Silviu, a főszereplő ennek tudatában összeszorítja fogát és elviseli társai zaklatását, valamint a korlátokat. Viszont amikor öccse jövőjét kell megmentenie, már nem ülhet tétlenül és kisebbfajta ámokfutásba kezd. A kistestvér felbukkanásával annyira személyessé válik a történet, hogy a szabályok relatívvá válnak és a néző a bűnöző főszereplőnek kezd drukkolni.
Valaha a gengszterfilmekben azért lehettek szimpatikusak a rossz fiúk, mert sikerült legyőzniük a nyomort és a társadalom szabályos rétegződését. Itt azonban már rég nem anyagi javakról vagy büszkeségről szól a mese. Florin Şerban nem akciófilmet forgatott bűnözőkkel, hanem neorealista jellegű „szeretetfilmet”. Neorealista film már olyan értelemben is, hogy a főszereplőket leszámítva a szereplők egy része tényleg a börtönből került ki és így sokan a saját magukat játsszák, illetve a saját hétköznapi rutinjukat mutatják meg a filmben. Ezek az autentikus arcok erősítik a jeleneteket olyankor is, mikor a két főszereplő színészi tapasztalata kevésnek tűnik ahhoz, hogy fenntartsák egy-egy jelenet energiaszintjét. Időközönként átveszik a főszerepet a körülmények és a környezet, de a fiúk hétköznapjait ábrázoló jelenetek soha nem nyúlnak el annyira, hogy unalmassá váljanak.
Ez az egyensúlyérzék inkább tapasztalt filmesekre vall, semmint pályakezdőkre, minden bizonnyal volt néhány „veterán” a csapatban. A rendező Cătălin Mitulescuval együtt írta a forgatókönyvet és az operatőr is annak rendszeres munkatársa, Marius Panduru. Ezen ismert nevek feltűnése a stáblista elején garantálja, hogy olyan realista film legyen az eredmény, ami a társadalom szélére sodródott gyerekek és fiatalok történetét hitelesen dolgozza fel – hiszen Mitulescu nevéhez olyan díjnyertes alkotások kötődnek, mint a Radu Jude által rendezett Lampa cu căciulă (Képcső) vagy az ugyancsak berlini győztes Bogdan Mustaţă O zi bună de plajă-ja (Egy jó nap fürdésre).
Így a Eu când vreau să fluier, fluier nem csak az újak, hanem a kevésbé újak sikerfilmje is, és annak a jele, hogy a kortárs román filmművészetben már több generáció erősíti egymást.