Nora Fingscheidt  új filmje a Kontroll nélkül után ismét a mindenkori rendszert bírálja. A rendezőnő a német gyámügyről ezúttal az amerikai igazságszolgáltatás felé fordítja a tekintetét, fókuszban változatlanul az embert tartva. A Megbocsáthatatlan ott kezdődik, ahol a műfaj filmjei általában véget érnek: a szabadulás pillanatában.

A börtönfilmek soha nem fognak kimenni a divatból, hiszen egy olyan extrém élethelyzetet mutatnak be, amit a legtöbbünk (nagy eséllyel) nem fog megtapasztalni. Az IMDb top 100-as listáját évek óta töretlenül vezető A remény rabjai (The Shawshank Redemption) is bizonyossága annak, hogy élvezettel nézzük mások szenvedését, visszaszerzett szabadságuk pedig katartikus erővel hat ránk. Legyen az thriller, melodráma, vígjáték vagy éppen film noir, a szabadságától megfosztott, társadalomtól elzárt ember drámáját visszatartott lélegzettel figyeli a néző. Fingscheidt filmje azonban kihagyja ezt a ziccert, elfordul a klasszikus börtönfilmes narratíváktól, és a szabadulástól, a reintegrációs folyamattól kezdi el a történetet. A főszereplő Ruth Slatert (Sandra Bullock) ennek megfelelően egy wisconsini fegyház kapuin kilépve, kezében a börtönben töltött húsz évének egy doboznyi személyes tulajdonával látjuk először. Ruth-ot egy általa „hidegvérrel” elkövetett rendőrgyilkosság vitte ítélőszék elé, az incidens a nő és az akkor öt éves húga, Katie kilakoltatása alatt történt. Míg nővére a börtönben ült, a traumáktól sújtott kislány egy új, minden szempontból egészséges családhoz került, ismeretlen múltjának traumái azonban máig kínozzák.

A már ötvenes éveiben járó nőről nem tudjuk, de sejtjük, hogy húsz év után nem ugyanaz, mint aki annak idején bement a kapun. Szívós, rideg, már-már megközelíthetetlen, szenvtelen arccal szeli ketté a halat a húsfeldolgozóban, szó nélkül baktat télen egy tavaszi kabátban, és ha kell, bármelyik cuccaiban kotorászó narkósnak nekiugrik a munkásszállón. Régi életéből egy Katie-ről készült gyűrött fotó maradt, szabad emberként töltött napjainak kilátástalan monotonitása nem sokban különbözhet a bent töltött évekétől. A kinti világ ellenséges és fenyegető, a „rendőrgyilkos” stigma örökre a homlokára van égetve, ráadásul az általa meggyilkolt rendőr fiai is fontolgatják a bosszút. Ruth erről mit sem sejtve próbál utat találni élete egyetlen látszólagos értelméhez, Katie-hez, ebben pedig egy ügyvéd, egykori otthonának új lakója (Vincent D’Onofrio) lesz segítségére.

A film egyszerre empatizál Ruth-tal, az apjukért bosszúért kiáltó fiúkkal, a Ruth-ban őrjöngő gyilkost látó nevelőszülőkkel és a segítőkész, de tehetetlen ügyvéddel is. A mellékszereplőknek elegendő időt ad ahhoz, hogy hús-vér, saját történettel rendelkező karakterré válhassanak, a jól megrajzolt háttér pedig Ruth történetét is hitelessé teszi. Lassan hömpölyög előre a két testvér egymásra találásának keserves útja, de erejét fokozatosan gyengítik a forgatókönyvszagú dramaturgiai húzások. Ruth kilétét titkolva meglátogatja a Seattle melletti régi házát, az új lakók pedig furcsamód nem ismerik fel, sőt, nem is tudják, hogy milyen tragédiát őriznek a falak. De ennél zavaróbb a meggyilkolt rendőr két fiának kiszámítható, húsz év után némileg megalapozatlan bosszúhadjárata. Honnan tudják, hogy Ruth kiszabadult? Hogy nem enyhült bennük a fájdalom? Ezekre a kérdésekre nem válaszol a film, részben, mert a játékidő jelentős részét klisés, unásig ismételt flashbackekre pazarolja. Mire a néző azt hiszi, hogy kívül-belül ismeri a Slater-ügyet, Peter Craig, Hillary Seitz és Courtenay Miles írók egy váratlan, közepesen hiteles fordulattal újraírják a történetet. Kiderül az igazság, de már rég mindegy: Ruth élete nem lesz kevésbé nyomorúságos, hiszen ahogy ő is kimondja, az élet nem megy tovább, az eseményeket nem lehet meg nem történtté tenni.

Ruth a játékidő jelentős részében egy két lábon járó emberi roncs, egy robot, aki az emberi kegyetlenséget természetesnek veszi, de képtelen értelmezni a szeretet bármilyen megnyilvánulását. Tehát papíron elég izgalmas ahhoz, hogy személyes drámája mellé ne kelljen egy bosszútól fűtött thrillert ékelni, kézenfekvő lett volna hagyni, hogy Sandra Bullock vigye el a hátán a filmet. Sajnos már az első húsz percben kiderül, hogy a szétplasztikázott egykori Hollywood-üdvöske mégsem elég ehhez. Karakteridegen szerepe első látásra jól áll neki, de eszköztára hamar redundánssá válik, és az arcára inkább kiül az Oscar-díj iránti éhség, mint a megtört ember reménytelensége. Ezzel szemben maradandó alakítást nyújt a film romantikus szálát képviselő Jon Berthal, vagy a Bullockot minden közös jelenetükben domináló Viola Davis, aki az ügyvéd gyanakvó feleségét alakítja.

A Megbocsáthatatlan legnagyobb erénye tehát egyértelműen nem Bullock alakítása, hanem a mód, ahogy börtönt csinál a főszereplője körüli „szabad” világból, egyszerre bírálva ezzel az igazságszolgáltatás rendszerét és a társadalmat, ami azt szükségessé teszi. Mégis az elavult, unásig ismételt flashbackek, az erőltetett fordulat, és a katartikusnak csak szánt finálé elveszik az ízét, Fingscheidt filmjéből teljességgel hiányzik a tőle (joggal) elvárható szerzőiség. Ennek híján első amerikai rendezése egy élvezhető, fordulatos, de a Netflix által agresszíven a néző képébe tolt, stáblistát kiváltó előzetes során el is felejthető filmélmény.