A hatvanas évek filmes nagymesterei közül már kevesen vannak közöttünk. Akik még alkotnak, sokszor csak őszikéknek beillő ujjgyakorlattal jelzik: alkotni annyi, mint élni. Az ötven éve együtt dolgozó, nyolcvanon túl még mindig aktív Paolo és Vittorio Taviani testvérpárost is ide sorolhatnánk legutóbbi, meglehetősen giccses munkáik alapján (Pacsirtavár, 2007; Feltámadás, 2001). Legújabb mozijuk, a Caesarnak meg kell halnia a modernista filmek „közhelyeit” fogja egy marokra, de fel is akarja öltözteti azokat egy új köntösbe.
A film alapszituációja nem ígér túl sok újdonságot: Fabio Cavalli színházrendező néhány válogatott elítélttel (igazi nehézfiúk) arra vállalkozik, hogy egy börtönszínház társulatán belül színpadra vigye Shakespeare Julius Caesarját. Elvégre a világ egyik leghíresebb összeesküvőjét (Brutust) ki más játszhatná el legjobban, mint egy szervezett bűnözésért 14 évre lecsukott gengszter. Természetesen közben nemcsak a darab lesz hatással rájuk, de életük összefonódik a szerep nyújtotta képzelettel és „szabadsággal” is. A politikai áthallások mellett az apagyilkosság motívuma (Te is fiam, Brutus!) is visszaköszön és részben át is értelmeződik a testvérpár Apámuram (Padre padrone, 1977) című filmje óta.
A modern/posztmodern film sokszor élt már a klasszikus darabok eme extrém kifordításával. Lehetne itt sorolni Peter Brook Maratját (1967), vagy Brian de Palma Dionysosát (1970), én mégis Al Pacino első (és eddigi legjobb) rendezését, a Richard nyomábant (1996) emelném ki, amely a dokumentarista és fikciós elemeket vegyítette újhullámos stílusban. Tavianiék is hasonlóan próbáltak ebbe a tematikába életet vinni, hogy megfordították a „művészetterápia” lényegét; az előre megírt nagyszólamú Shakespeare-dialógok kiegészítik a próbák valódi beszédeit. A színész, a rendező, az előadó drámája ehelyütt fontosabb, mint maga a karakter drámája.
A film nyitása már a színpadra állítást mutatja meg. Egy drámai jelenetben omlik Brutus saját kardjába, miközben a halálhoz kér segítséget. A tapsoló közönség ezután haza, a sikerben úszó, ölelkező színészek cellájukba vonulnak. Hirtelen flashbackben ugrunk vissza a darab castingjának elejéhez. Már-már azt várja a néző, hogy innen egy szép és megszokott dramaturgiai kibontásban láthatjuk a nehézfiúk érett színésszé váló metamorfózisát. Nem is téved sokat a néző, de Tavianiék kamerája előtt szinte minden megbomlik. A bevezető és a befejező színpadi világot, az álmok világának keretét színesen, míg a készülődést, „az összeesküvés” megszervezését végig fekete-fehér világban festik meg a rendezők. Ráadásul Simone Zampagni merev, mértanilag tökéletes, szimmetrikus képi világa nemcsak a film minimalizmusát erősíti, de a betontömbök közé szorított ember világának megjelenítésében olyan „klasszikusokat” is megidéz, mint Antonioni Napfogyatkozása és Bergman Personája. Sajnos már ebben is elég sok az áthallás.
A dramaturgiáról is hasonló utánérzéseket lehet mondani. A franciás filmi hagyományokat követő mise en scene színpadra állítása adja a film alapötletét, ezt az alkotók ügyesen összekeverték a dokumentum és fikció találkozásával. A mű így lesz egyszerre börtöndráma, személyes tragédia és formai játék. Tavianiék nem jelzik, mikor vagyunk a színdarabban és mikor nem, ezáltal a kauzalitás is megbomlik, ráadásul sok eseményt a képen kívüli térbe helyeznek (pl. próba közbeni összeverekedés), többször szándékosan növelik a fokalizációt. Ezek mind-mind a nagy korszak nagy filmjeit juttatják újra és újra az eszünkbe. A rendezőpáros új filmje kitűnő példázata lehetne a jövő filmelméleti és filmtörténeti oktatási kurzusainak.
Feltehetjük a kérdést, hogy vajon akkor miért ért meg a Berlini Filmfesztivál zsűrijének egy Arany Medvét ez a film? Mitől több ez a mű, mint egy idős testvérpár megfáradt őszikéje? A modern és a posztmodern film elbizonytalanított, filmszerűtlen terei közül sikerült az alkotásnak a stilizáció ellenére egy katartikusabb befejezést nyújtani. Ahogy közeledünk a darab bemutatójához, a valójában is súlyos büntetésüket töltő bűnözőkhöz jutunk közelebb, akik ugyan tudják és ki is mondják, hogy a „mennyezet őrzői”, saját magányukba vannak bezárva. A film társadalmi és etnikai különbségek eltörlőjeként jeleníti meg a művészetet, ahol nincsenek se határok, se osztályok, se rasszok. Valljuk be, ezzel együtt is az új Taviani-film a jól ismert szociális giccs és a jóvá vált ember közhelyét piszkálgatja. A keserű befejezés is létük és a művészet felszabadító erejének („szabadság”) felismerése. Az alkotók a római Rebibbia börtönében valóban remek gárdát találtak metaforikus filmjükhöz, amely nem más, mint egy terápia. Azonban ennek a terápiának az a lényege, hogy egy bűn, egy gyilkosság eljátszása közben jönnek rá a „színészek” a bűn súlyára és arra, hogy a vélt különbözőségek valójában nem léteznek. A kétségtelenül főszereplőként funkcionáló, Brutust alakító Salvatore Strianonon érezhető legjobban ez a változás (noha kissé megbicsaklik a filmélmény azáltal, hogy Strianon valóban bűnöző volt, de már korábban is láttuk a Gomorrában). Az alkotókat nem a csapat belső mozgása, hanem ez a kettős (színpadra állított és valós) tragédia érdekelte, pontosabban a tragédiának a felismerése. Ez a felismerés teszi értékessé ezt a filmet, talán ez hozta a díjakat is – és az a baj, hogy talán csak ez.
A Caesarnak meg kell halnia kissé sokat markoló mű. A „modernista” és társadalmi drámák kliséinek felvonultatása még akkor is unalomfokozó, ha a film egyébként nem is túl hosszú (nincs másfél óra). A színészek színpadias stilizációja és ennek metaforikus átmenetei talán egy kissé megfeküdhetik a nézők gyomrát. A lassú formalizmus elnyomná a drámát, ha ezt nem egyensúlyozná kellően a képi világ és a színészi játék. A kurta játékidő, a szűk terek, a mozis fényképezés ellenére is azt mutatják a rendezők, hogy már egyre jobban beleszoktak a tévéfilmes világba, ahol/ahová az utóbbi évtizedben (látva az olasz film helyzetét, mondható, hogy kényszerűségből) filmjeiket forgatták. Egy biztos, a Taviani testvérek filmje valódi őszike, amely megfáradt, de nem üres, csak lassú és túlságosan bölcselkedő (film)színház a valóságról, a művészetről és a tragédia még mindig létező erejéről.
