Daniel Monzón Celda 211-jét az idén 16 kategóriában jelölték Goya-díjra, végül 8 szobrocskát nyert meg. A Francisco Pérez Gandul regénye nyomán készült alkotás túllépi a börtönfilm szubzsánerének kereteit: nem a szokásos „deszeretnékinnenkijutni” történet áll előttünk, hanem komoly, szociális és politikai problémákkal színezett dráma.
Monzón a börtönt egyfajta „pokol tornácaként” használja. Egy olyan határvilágot teremt, amely elválasztja a kintet a benttől, ahol az ideérkező kiszolgáltatottá válik a valóság törvényeinek, a médiumok torzított képeinek és a természetfeletti erők hatalmának. Ide lépteti be hősét, Juan Olivert, akit kezdetben nem hagy el a remény. Küzd és bízva bízik, de egy idő után szembesülnie kell azzal, hogy a kaput becsukták mögötte, már nem juthat vissza a „jók” világába. Egy út vezet csak előre, az pedig a pokolba visz. Az említett kérdésre pedig Monzón igenlő választ ad: van olyan erő, ami rábírja az ártatlant, hogy a lelkét az ördögnek adja el.
A túlbuzgó Juan Oliver (Alberto Amman első szerepe) egy nappal korábban megy be új munkahelyére, a zamorai börtönbe, ahol balesetet szenved, s míg kollégái orvost hívnak, ott hagyják a frissen megürült 211-es cellában. Ugyanezekben a percekben a börtön leghírhedtebb lakója, Malamadre – Luís Tosar figyelemreméltó alakításában –, kitör a rácsok mögül, s pillanatokon belül társait is kiszabadítja. Juan Oliver két kísérője elmenekül a pszichopaták és gyilkosok gyűrűjéből, de újdonsült kollégájukat otthagyják a cellában. Annak ellenére, hogy a férfi félig eszméletlenül feküdt pár pillanattal azelőtt, hamar felfogja, hogy mit jelentenek a beszűrődő hangok. Gyorsan elrejti a belépőkártyáját, óráját, övét, karikagyűrűjét, egyszóval minden olyan külső jelet, ami arra utal, hogy nem közülük való. Ettől kezdve mindenki azért izgul, hogy a szimpatikus fiatalemberről nehogy kiderüljön, hogy mi is az ő valódi foglalkozása. Szemrebbenés nélkül lelketlen gyilkosnak hazudja magát, s bár Malamadrénak némi gyanúja támad az új börtönlakó angyali külsejét fürkészve, mégis hamar bizalmába fogadja Juan Olivert – azaz Calzonest, ahogy a banda elnevezte őt. Természetesen a többi „őslakos” rosszfiú nem nézi jó szemmel, hogy a semmiből jött férfi szava máris többet nyom a latban, mint az övék.
Váratlan fordulatokkal teli, ígéretes alkotást láthatunk, különösen a film első felében. A szerencsétlen véletlen folytán a rácsok között ragadt börtönőr egyetlen megoldást talál, hogy túlélje a lincselést, és magát a lázadást: az alkalmazkodást. Kettős játékosként úgy kell maga körül alakítania az eseményeket, hogy mind a biztonsági szolgálatnak, mind a felkelőknek kedvező legyen. Próbálja elérni, hogy a vezetők engedjenek a börtönlakók követeléseinek – amik annyira nem is tűnnek teljesíthetetlennek: bánjanak velük emberként és biztosítsanak nekik valamivel jobb életkörülményeket. Ám a kintiek erről hallani sem akarnak. Kommandósokat állítanak az épület köré, de az ETA-tagok miatt nem rontanak be, nehogy konfliktusba keveredjenek a baszk kormánnyal. Hogy a nézők mindinkább együtt érezzenek a két tűz közé került fiatal férfival, az időközben romhalmazzá vált börtön képei közé Juan Oliver indulás előtti óráiból vág be részleteket. Megtudjuk, hogy feleségével nemrég költöztek új, nagyobb lakásba, mivel első gyermeküket várják.
A film első fele következetesen építkezik, világos a szereplők motivációja, hiteles képet fest a spanyol és az autonóm baszk kormány közötti feszültségről, a szenzációhajhász média és a biztonsági szolgálat viszonyáról. A pörgő eseményeket gyors montázsszekvenciákkal mutatja be, a valós képeket a biztonsági kamerák felvételeivel váltogatja. A képi világban mindössze annyi kivetnivalót találhatunk, hogy a drámaiság fokozása érdekében fix közeliket használ, amik nemcsak hogy lassítják a film idejét, hanem ki is lógnak az amúgy dinamikus, kézikamerával felvett események sorozatából. Ezzel szemben a hang, zene és zörejek – s gyakran a feszült csend – használata igencsak figyelemreméltó – talán ez az a kategória, amelyben a Celda 211 a leginkább méltó volt a szobrocska átvételére.
A második felében a film kissé megtorpanni látszik, a néző elveszíti a fonalat: az események továbbra is pörögnek egymás után, de immár nehézkessé válik magyarázatot adni arra, ami történik, ugyanis a véletlen veszi át az irányítást. Az élő televíziós közvetítésből Juan Oliver a többi börtönlakóval együtt nézi végig, ahogy az őrök ugyanúgy ütik-verik az összegyűlt rokonaikat, ahogyan őket szokták. Ekkor pillantja meg feleségét, Elenát. Az egyre szerencsétlenebbül alakuló körülmények következtében Juan Oliver szembesül azzal, hogy a kinti világ, ahonnan jött, éppen olyan kegyetlen, mint a benti, ahová bekeveredett. A biztonságiak részéről semmi együttérzést nem tapasztal, annak ellenére, hogy az ő hibájukból rekedt a rácsok között és ők okozták felesége halálát. Új „barátai” ezzel szemben mindent elkövetnek, hogy segítsenek neki. Nem csoda, hogy Juan Oliver egyre inkább a bentiekkel kezd eggyé válni. Már nem kell hazudnia, hogy kegyetlen, hiszen ő maga is kegyetlenné vált. Már nem érdekli, hogy békét teremtsen a két fél között, elveszíti a túlélésbe vetett reményét: a kintiek elárulták, a bentiek ezért nem fogadják maguk közé. Egyetlen kiút számára a 211-es cella áldott átka.
