Egy maréknyi dollárért? – Csapón kívül 62.: Yojimbo (Jodzsimbo) / A testőr, 1961

2021. május 8. – írta Jakab-Benke Nándor

Hatvan évvel ezelőtt mutatták be Kuroszava Akira legnagyobb anyagi sikert hozó filmjét, A testőrt Japánban. Az európai nézők kicsivel később, augusztusban láthatták először a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon (ahol Mifune Tosiró megkapta a legjobb színésznek járó Volpi Kupát). Sergio Leone csak két évvel később, a római premier idején látta a filmet, mindenesetre nagyon megtetszhetett neki.

Hóba hulló izzó vasdarab – Götz Spielmann: Revanche / Revans

2010. május 4. – írta Veres Attila

Götz Spielmann eddigi csaknem 20 éves karrierje során mindössze négy alkotást termelt ki, a sorból épp a legutóbbi hozta meg számára a nemzetközi áttörést. A rendező Oscar-jelölt filmje olyan, mint amikor hóba izzó vasdarab hull: hideg fejjel mesél vágyról és bosszúról, megbocsátásról és szeretetről. Kaméleonként álcázza magát több műfajnak is, hogy végül egy tipikus fesztiválfilm váljon belőle, de elég erős ahhoz, hogy ez ne legyen baj.

Kintről be – Daniel Monzón: Celda 211 / 211-es cella

2010. április 14. – írta Bodor Adrienn

Daniel Monzón Celda 211-jét az idén 16 kategóriában jelölték Goya-díjra, végül 8 szobrocskát nyert meg. A Francisco Pérez Gandul regénye nyomán készült alkotás túllépi a börtönfilm szubzsánerének kereteit: nem a szokásos „deszeretnékinnenkijutni” történet áll előttünk, hanem komoly, szociális és politikai problémákkal színezett dráma.

Elhull az állat, eliramlik a gyönyör – Albertina Carri: La rabia / Veszett sors

2008. június 3. – írta Farkas István

Két évvel ezelőtt a TIFF nézőinek jelentős hányada csöppet sem leplezett undorral nézte végig (?) a Taxidermia (hatásvadásznak is tekinthető) stilizáltan naturalista képeit. Jómagam háromszor is beültem rá, amit néhány érzékenyebb lelkű és gyomrú közeli barátom undorral, ugyanakkor tartózkodó tisztelettel nyugtázott.

A tragédia (hiány)foka – Carlos Saura: El séptimo día / A hetedik nap

2006. március 20. – írta Sándor Anna

Carlos Saura, a mai spanyol film egyik legendás öregje új filmmel jelentkezett, amelyben mintha pályája gyökereihez kívánna visszanyúlni; A hetedik nap viszont túl vázlatos ahhoz, hogy igazán koherenssé, illetve a korábbi munkákhoz méltóvá váljon.

A kisember nagy bosszúja – Park Chan-wook: Oldboy

2005. május 15. – írta Vízkelety József

Miközben idehaza a filmszemlén és legutóbb Berlinben is mindenfelől kritikusok kórusai zengedeztek az európai film ötlettelenségéről, addig a távol-keleten egyre burjánzóbb a filmipar. Nem is csoda, hogy sokan ebből az irányból várják a vérátömlesztést, amelyre mind az európai, mind az amerikai film rászorulna. Lejárt az az idő, amikor a japán, kínai, koreai filmek csupán egy-egy kikacsingatós filmparódiára elegendő inspirációt nyújtottak a nyugati filmnagyhatalmaknak. Nem véletlen, hogy Tarantino (többek között) leforgatta Kínában a Kill Billt, és az sem, hogy éppen az őáltala vezetett cannes-i zsűri szavazta meg a Park Chan-wook által rendezett Oldboynak a zsűri nagydíját.

Egy gondolat bánt engemet

2005. május 15. – írta Jakab-Benke Nándor

Meghalni nem is olyan egyszerű, mint ahogy az ember képzelné. Koncepció kell hozzá és producer. Wim Wenders filmkészítésről szóló filmjében, A dolgok állásában meséli el a Producer (akit mellesleg a b-szériás horrorfilmkészítő, Roger Corman alakít) a Rendezőnek, hogy „a halál a legnagyobb sztori, mindjárt a szerelem után". S tényleg. Mindenki tudja, hogy miért tódulnak az emberek a mozikba: hogy lássanak más embereket szeretkezni és meghalni. Hollywood maga alatt vágná el a fát, ha a szereplői csak úgy kimúlnának ágyban, párnák közt (ott a szexcsaták zajlanak).

Az erőszakot is lelövik egyszer?

2005. május 15. – írta Fám Erika

Ha az erőszakról szeretnék beszélni, akkor minden bizonnyal meg kellene alkotnom az elfojtás esztétikáját, semmiképpen nem freudi értelemben, hanem inkább az elhallgatáshoz, a meg nem történthez, a ki nem beszélthez közel álló kategóriák dimenziójához tartozó, eléggé ingoványos területet kellene körvonalaznom. Minél inkább próbálom behatárolni mindazt, amit erőszaknak nevezhetünk, annál inkább szélesedik a kör, annál nehezebb megközelítenem a meghatározandót, mert bármi erőszaknak tekinthető, ha megfelelő kontextusban értelmezzük.

A médiaerőszak láthatatlan módozatai – A romák néhány reprezentációja kapcsán

2005. május 15. – írta Valuska László

Az erőszakról sokat beszélnek az emberek a média és a film kapcsán, bár a fogalmat ilyenkor rendkívül leszűkített jelentéstartományra használják: verekedésre, lövöldözésre, vérre, vagyis a „direktben" megmutatott agresszív eseményekre. A különböző törvényi szabályozások miatt a kis karikák már előrejelzik nekünk a képernyőn, illetve a moziműsorban, hogy milyen filmmel fogunk találkozni. Ennek ellenére fel sem merül az emberben, hogy ezeken kívül is lehet erőszakos cselekedeteket látni (például kinek jutna eszébe kiakadni azon, hogy a nőket rendszeresen levetkőztetik, tárgyiasítják a filmekben, amivel folyamatosan újratermelik a férfiuralmat).

Változatok erőszakra: hatalomátvétel, kamerafegyver, fizikai és lelki terror a Dogma-filmekben

2005. május 15. – írta Király Hajnal

Tíz év telt el ama emlékezetes manifesto óta, filmtörténeti léptékkel mérve azonban túl rövid idő ahhoz, hogy igazi hatását, szerepének forradalmiságát át lehessen látni. Egyfajta fiatalos blöffnek indult, amely azonban iskolát teremtett: a Zentropa azóta is állhatatosan bocsátja ki a Dogma (és nem egy bizonyos, szerzői zsenialitásra predesztinált rendező) védjegyével (pontosabban Trier és Vinterberg aláírásával) ellátott, kézikamerával többnyire mikroszituációkat rögzítő filmeket.