Két évvel ezelőtt a TIFF nézőinek jelentős hányada csöppet sem leplezett undorral nézte végig (?) a Taxidermia (hatásvadásznak is tekinthető) stilizáltan naturalista képeit. Jómagam háromszor is beültem rá, amit néhány érzékenyebb lelkű és gyomrú közeli barátom undorral, ugyanakkor tartózkodó tisztelettel nyugtázott.
Azt hiszem, hogy ugyanilyen természetű, de talán még nagyobb intenzitású reakciót váltottam ki a kedves ismerőseimből, akik látták, hogy überelem tavalyelőtti „teljesítményem”, azáltal, hogy az idei fesztivált Albertina Carri La rabia című filmjével „nyitottam”. A Taxidermiától teljesen különböző stílus, ám analóg képvilág már az elején elérte nálam azt a hatást, amit annak idején Pálfi György filmje indukált. Talán sokaknak meredeknek tűnhet a két film hasonlítgatása, hisz két, teljesen különböző kulturális kódoltsággal rendelkező nemzet termékéről van szó. De ígérem, törekedni fogok arra, hogy a szerkesztőség által meghatározott karakterszám „teljesítése” közben árnyalom a hasonlatot.
A beszédes című La rabia (a helyes és teljes értelmezés kedvéért a szó veszettséget jelent) azért neheze(bbe)n emészthető (mint a Taxidermia), mert nem közönségbarát a cselekménye. Hm… A filmnek tulajdonképpen nincs is cselekménye, csak különböző események vannak, melyek között bár van logikai kapcsolat, nem tekinthető a Gerard Genet-i értelemben vett komplex egésznek. Az események a film címét adó településen/tanyán (?) játszódnak, középpontban egy (minden jel szerint) autista kislánnyal, Natival, és a barátjával, Ladeadoval. A kettejük közötti viszonyt az egymásrakényszerültség mellett a bimbódzó kamaszos nemiség is meghatározza. Életterükben, La rabián a szülők/szomszédok tevékenysége abszolúte a faj- és létfenntartásra redukálódott. Ezek a próbálkozások azonban a környezet destruktív mivolta miatt eredménytelenek maradtak. Ez azt jelenti, hogy a gesztusok ugyan működnek (a két gyerek szülője minden alkalmat kihasznál arra, hogy nemi kontaktust teremthessenek; az állatok legelnek, vadásznak), ám a sorozatos próbálkozások folyamatos kudarcokat generálnak (a kopuláció nem jár gyönyörrel/„hozammal” s az állatok is folyamatosan pusztulnak).
Az ösztönök által irányított cselekedetek – az emberek esetében – túlsúlyba kerültek a józan ész által irányított cselekedetekhez képest, az állatok esetében pedig a háziasított fajok kiveszéséhez vezet. Az ember is, mint nem őshonos faj, szintén arra kárhoztatott, hogy az általa tenyésztett állatok sorsára jusson, vagyis megfertőződik mindenféle veszettséggel (pl. autizmus, nemi megszállottság, bosszúvágy, szadizmus), és kipusztul. Ennek a hanyatlási folyamatnak a szimbolikus leképezését látjuk például a kevés számú szereplőben, a ködös/felhős nagytotálokban, a minimalista színészi mimikában, gesztusban. Az egész produkciónak erőteljes dokumentarista íze van, amire ráerősít a kamera perspektívája is. Tulajdonképpen olyan érzésünk van, mintha hiányozna a stábból a rendező, és mi nem narratív szekvenciákat bámulunk, hanem csupán esetlegesen összefüggő epizódokat. Olyasmi, mint egy reality-show, ám annyira igazi (ezt erősíti a szokásos impresszum érdekes kijelentése, amely szerint a filmben „szereplő” állatok természetesen éltek, és természetes módon pusztultak el), hogy egyáltalán nem érezzük zavarónak.
Fájdalmas, akárcsak a Taxidermia, sokat bíz a néző empátiájára, ám ezt nem tekintjük gyengeségnek, hiszen olyan erős képi világgal dolgozik, úgy implikálja a test pusztulásának vonatkozásait, hogy a pszichikai sokk mellett katartikus sokkban (ezt hivatottak kiváltani a fröccskölő tollrajzok) is részesül a filmre jegyet váltó néző. Nincs klasszikus értelmű lezárása, hacsak a halál, mint univerzális záróakkord nem férkőzik be öntörvényűen az esztétikum világába.
(Következő vetítés: június 7., szombat, 23:30, Echinox)
