Az erőszakról sokat beszélnek az emberek a média és a film kapcsán, bár a fogalmat ilyenkor rendkívül leszűkített jelentéstartományra használják: verekedésre, lövöldözésre, vérre, vagyis a „direktben" megmutatott agresszív eseményekre. A különböző törvényi szabályozások miatt a kis karikák már előrejelzik nekünk a képernyőn, illetve a moziműsorban, hogy milyen filmmel fogunk találkozni. Ennek ellenére fel sem merül az emberben, hogy ezeken kívül is lehet erőszakos cselekedeteket látni (például kinek jutna eszébe kiakadni azon, hogy a nőket rendszeresen levetkőztetik, tárgyiasítják a filmekben, amivel folyamatosan újratermelik a férfiuralmat).
Az agressziónak1 márpedig léteznek burkolt vagy áttételes módjai, amelyekről nagyon kevés szó esik, mint például a romák ábrázolása. Stachó László és Molnár Bálint idézett dolgozatukban a kisebbségek elleni agresszió két módjáról beszélnek: 1. előnytelenül reprezentáló negatív sztereotípiák önfenntartása és folyamatos reprodukciója; 2. a televíziós agresszió ágensei és alanyai a képernyőn való megjelenés gyakoriságát tekintve eltérnek a való világban megjelenő agresszív cselekedetek szereplőitől, és a televízió nyújtotta összkép az etnikai kisebbséghez tartozás és az életkor tekintetében is torzít. Az utóbbi időben több film is a romákat állította a középpontba, amely egyfelől örömteli változás, másfelől nagyon veszélyes, ha rosszul nyúlnak a témához. A kisebbségi csoport megjelenítése sokkal nagyobb felelősséget ró az alkotókra, „a kisebbségi csoport elképzeléseinek alapjául szolgáló kategória ugyanis a többségi csoportot megjelenítő kategóriához képest jóval inkább vonzza a negatív értéktartalmakat. A ritkaság okozta érdeklődés vonzza a negativitás okozta kíváncsiságot. A kettő együtt pedig valóságos generátora a negativitástól áthatott kisebbségképnek", mint azt Csepeli György írja.
A kisebbség a médiában
A témánkat tekintve fontos először megvizsgálni a média és a kisebbség viszonyát, hogy átlássuk és megértsük, milyen kiemelten kezelendő szerepe van annak, aki felruházódik a jelölés lehetőségével. Általában a többségi társadalom tagjai alakíthatják a különböző sztereotípiákat. A többség a már meglévő előfeltevése és értéktudata birtokában tekint a kisebbségre, ami eleve magában hordozza a kisebbértékűség ítéletét. A világunk közlésekre támaszkodik, amelyekből egyéni tapasztalataink segítségével építjük fel az általunk ismert és valósnak hitt világunkat. Ez a tapasztalat erősíti meg az ismert közléseket, ezért lesz óriási jelentősége a média- és filmreprezentációknak, mivel a társadalmi világ reprezentációi értelmezési kereteket nyújtanak a mindennapokhoz.
A közlések nagy része a médián keresztül jut el hozzánk, bármerre megyünk, információkat kapunk, mindenhol szól a rádió, megy a televízió, ingyenes napilapokat olvashatunk. A társadalmi diskurzus is a sajtóban zajlik, mesterséges környezetben, irányított beszélgetések folynak reklámidővel szabályozott keretekben. „Ismert tény, hogy a közlés hatásában elmosódik a forrás; ez az a szunnyadó hatás. Csak a közvetített tartalom marad meg. Kisebbségekre vonatkozóan ez a törvény sokszorosan érvényesül, hiszen a hatás beleolvad a tapasztalásba."2 Ezen esetekben a tömegkommunikációs eszközök miatt, amit észlelünk, az úgy tűnik számunkra, mintha mi magunk tapasztaltuk volna a valóságban. A kisebbségi létre utaló események ritkábban fordulnak elő a média napirendjén, ezért eleve érdeklődést, információszükségletet váltanak ki a befogadókból. Ez a felfokozott befogadói állapot nagymértékben érzékennyé teszi az embert a negatív érzésekre, ennek következtében hangsúlyozottabb a szerepe a médiának, hogy ilyen esetekben nagy körültekintéssel, hozzáértéssel járjon el. „A kisebbségi kontextusban megjelenített nyomor, bűn, elmebetegség és egyéb kórok képei illuzórikus, kizárólag a tudatban létező kapcsolatoknak ágyaznak meg, amelyek az előítéletek és az előítéletek által elszabadított diszkriminatív aktusok kiváltó okai lesznek."3 A kisebbségeket szeretik értékhiányos helyzetben bemutatni, sőt egy-egy ilyen helyzet rátapadhat az adott kisebbségre is (például cigánybűnözés). „A kisebbségek többségi reprezentációja lehetetlenné teszi annak felismerését, hogy a kisebbség és többség ugyanazon emberi állapot meghatározottja."4
A romák megjelenítése
Bernáth Gábor és Messing Vera a Vágóképként, csak némában – Romák a magyarországi médiában című könyvben három forrásra támaszkodva elemezték a romák helyzetét a többségi és a kisebbségi médiumokban egyaránt. Kutatásokat, közönségadatokat, nézettségi statisztikákat, jogszabályokat dolgoztak fel; tartalomelemzéssel vizsgálták a cigányság többségi médiaképét, és interjúkat készítettek roma közéleti személyiségekkel, a roma média szerkesztőivel, reklámszakemberekkel, és a legnézettebb magyar szappanoperák rendezőivel. Vizsgálatukból kiderült, hogy a korábbi évtizedekkel szemben, amikor nem szerepelt fontos témaként a médiumokban, mára a roma tematika bekerült a társadalmi diskurzusba. Kitüntetett figyelemmel kíséri a sajtó a romákkal kapcsolatos ügyeket, folyamatosan nő a velük kapcsolatos hírek száma: „A cigányság jelenléte a magyar sajtóban mind bemutatásának gyakoriságát, mind hangsúlyosságát tekintve jelentősen növekedett az elmúlt időszakban. [...] egy 1994-es sajtóelemzés úgy találta, hogy átlagosan minden harmadik-negyedik nap jelent meg az országos napilapokban a cigánysággal foglalkozó írás, bár túlnyomó részük rövidhír volt. A helyzet azóta tovább javult: a vizsgált időszakban átlagosan minden lap minden második-harmadik nap közölt cikket a cigányságról."5
Ennek ellenére a magyar média nem tudta oldani a romákat övező előítéleteket. A tömegtájékoztatás hosszú idő után elérte azt, hogy a romák bekerüljenek a társadalmi diskurzusba. A médiumoknak abban lenne komoly feladatuk, hogy megmutassák, miről gondolkodjunk, ugyanis az emberek jelentős része néz televíziót, hallgat rádiót és olvas újságot rendszeresen. Az 1970-es évek vége óta folynak kutatások arról, vajon a média határozza meg a társadalmi diskurzust, vagy fordítva, a társadalmi diskurzus a média témáit. Ennek eldöntése nem szorosan a jelen írás tárgya, de annyi elmondható, hogy a tömegtájékoztatás képes a diskurzus meghatározására, irányítására. A média nemcsak a legfontosabb témákat, eseményeket vagy szereplőket illetően határozza meg a beszédtémát, hanem azt is megvilágítja, milyen szempontból jelentősek.
Kisajátított reprezentációk – néhány példa
Az utóbbi években több magyar film is a történet középpontjába helyezte a romákat (ráadásul Dettre Gábor most készíti a Romazsarut és Takács Ákos a Pesti Hárlemet), amíg korábban csak mellékszereplőként jelentek meg, bizonyos előítéletek mentén, bűnözőként, szegénységben. Ebben a szövegben nem térek ki a dokumentumfilmekre, amelyek nagyon komolyan és igényesen dolgozzák fel a romák életét, ez látható a különböző szemléken és fesztiválokon is. A következőkben olyan filmeket, műsorokat mutatok be, amelyek a romákat a történet középpontjába helyezik, ezzel igyekszem rámutatni, milyen fontos a reflektált befogadás.
A cigány ábrázolás egyik legjelentősebb rendezője Emir Kusturica, aki filmjeiben szerbiai cigányok (A cigányok ideje) életét mutatta be, míg el nem jutott egy meseszerű ábrázolásmódig, amely azóta alapvetően meghatározza a reprezentációkat. A Macskajaj című film ezt a meseszerűséget ragadta meg, ironikusan, abszurdan, ezért válhatott el a mindennapi ábrázolásoktól, és lehetett ennyire sikeres, ahogy Guy Ritchie Blöffje is. Sajnos, sokan félreértik Kusturica ábrázolását, mint azt láthattuk az Irigy Hónaljmirigy műsorában is, amelyben a sztereotípiákat kihangsúlyozva a gúny tárgyává tették a kisebbséget. A nagy botrányt kiváltó műsort nem lehet kompenzálni, hiszen rengetegen látták (aznap este a legnézettebb műsor volt), így kiemelten káros volt. Hasonlóan problémás a Győzike című műsor is, amelyben egy kiemelten jó helyzetben lévő romát mutatnak be hétről-hétre, akit egzotikumában ragadnak meg a műsorkészítők, mint teszi azt Fábry Sándor is. A nézők meg minden héten leülnek megnézni őket, és röhögnek rajtuk. A médium teljesen kisajátítja a roma szereplőt, miközben a többségi társadalommal egy teljesen torzított romaképet közöl, amely nem segít lerombolni a cigányságot övező sztereotípiákat. Pedig nagy szükség lenne rá. (Az RTL Klubon már korábban a Barátok közt6 című sorozatban megjelent roma szereplő.)
A Dallas Pashamende (Pejó Róbert) eleinte Kusturicához hasonlóan mutatja be a romákat, csak a történet és a környezet miatt ez más hatást kelt. A nem egységes rendezés okán válhatott kevésbé sikeressé itthon, hiszen a történet végén bekövetkező tragédiát nem vetíti előre a kezdeti komikus ábrázolás. A helyszín, a szeméttelep sem stilizált világként jelenik meg: a metaforikus történetvezetés a visszájára fordul a következetlenség miatt. Ennek ellenére a film nagyon érzékletesen ábrázolja a cigányközösséget, már-már dokumentarista módon rögzíti a kamera a szeméttelep bezártságát, kilátástalanságát, ahol kis fabódékban élnek a többgenerációs családok. (E mellett Szabó Ildikó Chaco rom és Kamondi Zoltán Kísértések című filmjeiben a cigány hagyományt és kultúrát hitelesen tudták bemutatni.) A lehető legrosszabb cigányábrázolás a Rap, Revü, Rómeó című filmben található, amely a reprezentációk legegyszerűbb formáját választja, külsőségekkel jeleníti meg a romákat, ahogy azt Gálvölgyi János szerepén is láthatjuk. Az igazi probléma valószínűleg abban a koncepcióban rejlik, hogy el kell játszania egy romát: a szerep megjelenítése saját (és a romák) kifigurázására alkalmas csak. A társadalmilag meghatározott test megjelenítésére szorítkozik a negatív megjelenítése, csak a külsőt emelik ki, mert az metonimikusan jelenít meg egy kisebbséget. A Nyócker című animációs filmben az ábrázolás nehézségét nagyon jól oldották meg: a rajzfilm, mint hordozóközeg, illetve az alkotók ironikus, önreflexív hozzáállása segítettek a stilizálásban. Az eltávolítás és reflexivitás rámutathat társadalmi kérdésekre, sőt leginkább a negatív diszkrimináció ellen hat a film.
A változtatás igénye: a média felelőssége
A Vágóképként, csak némában című felmérésben a magyar tömegtájékoztatás vezető szerkesztőit is meginterjúvolták, akik általános problémának látták, hogy nem kerül bemutatásra pozitív példa a romák esetében. Ezt alátámasztja az a tény is, hogy nagy százalékban csak a bűnözés kontextusában szerepeltek. A legnagyobb problémának az a közhely tűnik, hogy a sajtóban az, „ami jól megy, normális, az nem hír, az nem számít. Ami rosszul megy, azt ugye az olvasó elé viszik7. Az emberek információszükségletét nem tudják kielégíteni, csak különleges esetekkel, eseményekkel. Minek üljön le az ember megnézni azt, ami rendben működik? A tévénézés ideje alatt ő is részesévé válhat a világ eseményeinek, és reflektálhat azokra. Csak érdekfeszítő képsorokkal, eseményekkel lehet leültetni az embert a tévé elé, ezért a média a lehető legspecifikusabb eseteket tűzi napirendjére. A sajtó fontosnak tartotta a saját szerepét a kisebbségekkel szembeni előítéletek csökkentésében, de nem értenek egyet azzal, hogy azt látványos kampányokkal lehetne visszaszorítani. Ennek ellentmond az a tény, hogy mindannyian a jelenleg uralkodó tematikában maradtak, és az ábrázolások során betöltött negatív szerepekre hoztak volna ellenpéldákat.
A tömegtájékoztatás sokat tehetne azért, hogy a kisebbséget specifikumában ragadja meg, de nem az irracionalitás nézőpontjából. „A kisebbségeket sújtó sztereotipizáció lényege ugyanis, [...] hogy a sztereotipizáló ész valamiképpen felfüggeszti azt a jogot, hogy egyén legyen.”8 Az emberek nem veszik észre az előttük lévő pozitív képet, csak a negatívumot észlelik, így azok alapján ítélik meg egymást. Ezen változtatni kell, hiszen nem normális, hogy reális ismeretek nélkül ítélünk meg (és ítélünk el) csoportokat. Az emberekhez nem jut el az objektív romakép, hiszen ha bekerülnek a médiumokba, akkor is csak bűnözőkként, háttérképként, vágóképként...
1 Az agresszió-kutatás eredményeiről, fejleményeiről I. Stachó László – Molnár Bálint: Médiaerőszak. In: Médiakutató, 2003. tél.
2 Csepeli György: Kisebbségek képe a többségi tömegkommunikációban. In: Csurdi Sándor (szerk.): Kisebbségkép a tömegtájékoztatásban. Regio Könyvek Kisebbségi Könyvtár, Budapest, 1993.
3 Csepeli György: Kinek a képe? in: Csepeli György – Örkény Antal (szerk.): Gyűlölet és politika. Minoritás Alapítvány Kisebbségkutató Intézete, Budapest, 2002.
4 l.m. 198. oldal
5 Bernáth Gábor – Messing Vera: Vágóképként, csak némában. Romák a magyarországi médiában. Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal, 1998. 1920. oldal
6 I. Bernáth Gábor – Messing Vera: Roma szereplő a Barátok közt-ben: az első fecske.
7 Bernáth – Messing, i.m. 34. oldal
8 Csepeli György: Kisebbségek képe a többségi tömegkommunikációban. In: Csurdl Sándor (szerk.): Kisebbségkép a tömegtájékoztatásban. Regio Könyvek Kisebbségi Könyvtár, Budapest, 1993. 24. oldal.