Meghalni nem is olyan egyszerű, mint ahogy az ember képzelné. Koncepció kell hozzá és producer. Wim Wenders filmkészítésről szóló filmjében, A dolgok állásában meséli el a Producer (akit mellesleg a b-szériás horrorfilmkészítő, Roger Corman alakít) a Rendezőnek, hogy „a halál a legnagyobb sztori, mindjárt a szerelem után". S tényleg. Mindenki tudja, hogy miért tódulnak az emberek a mozikba: hogy lássanak más embereket szeretkezni és meghalni. Hollywood maga alatt vágná el a fát, ha a szereplői csak úgy kimúlnának ágyban, párnák közt (ott a szexcsaták zajlanak).
A filmes halál, akárcsak a való életben, lehet természetes, baleset eredménye vagy erőszakos halál. A hollywoodi produkciók nagyrészében a természetes és balesetszerű halálok nem fontosak, kevesen vannak, nem is igazán ezek érdekelnek minket, habár van rájuk egy-két szép példa. A Magnóliában (P. T. Anderson) például az öregember halála természetes – s ugyan nyugodtan, csendesen hal meg, de az esemény fontos, a film szerves része. Ingmar Bergman Suttogások és sikolyok című filmjében a három nővér egyike hal meg ágyban, rettenetes kínok közt – ez a film központi eseménye, ez indítja útjára a szálakat. És van olyan film is, amely éppen a balesetek igen pontos bemutatására épít. A Final Destination (Végső állomás, r. James Wong) például akkora siker volt, hogy két rész is elkészült belőle, amelyekben gyomorforgató hitelességgel láthatunk embereket, amint hatalmas farönkök áldozatává válnak, vagy éppen egy drótkerítés szaggatja őket háromba. A 21 grammban pedig (21 Grams, r. Alejandro Gonzáles Inárritu) éppen a baleset ténye az, ami elindítja a cselekményt.
A modern és posztmodern kor filmtermése az erőszakos halált hatalmas piedesztálra emelte. Zseniális vagy középszerű rendezők kéjelegtetnek minket egyre eredetibb vagy egyre unalmasabb halálmódokkal. A képernyőn és plakátokon megjelenő mindenféle piros karikák és egyéb jelzések csak katalizálják a vágyat, hogy minél élethűbben – vagy éppen minél absztraktabb módon – mutassák meg ezt a legnagyobb sztorit, a halált.
Az ember által elkövetett, erőszakos halálok lehetnek ideológiailag indokoltak vagy indokolatlanok. De ez sem ilyen egyszerű: ahol ideológiai szempontból indokolt, „leltárilag leírt" halált találunk (azaz a háborús filmekben), ott valószínűleg pacifista meggondolásokból éppen ez az egyik főtéma: a háborús halál igazolt vagy igazolatlan mivolta.
Háborús filmet készíteni szinte kötelező volt egy időben, természetesen az amerikai hadsereg dicső (D-day) vagy éppen kevésbé dicső (Vietnám, Pearl Harbour) viselt dolgairól. Ezért aztán az amerikai (s nemcsak) filmtermés egy csomó háborús filmmel ajándékozott meg minket, amelyekben „ha már elkerülhetetlen némi emberhalál, akkor már mutassuk meg azt felkavaró módon" felkiáltással elkaphatunk egy-két felejthetetlen végtag- vagy fejvesztést, hátbaszúrást, srapnelszaggatást. Kiugróan jó darabok az Oliver Stone-féle Szakasz (Platoon), a Kubrick-féle Acéllövedék (Full Metal Jacket), a Coppola-féle Apokalipszis most (Apocalypse Now), vagy a frissebbek közül Terence Malick filmje, Az őrület határán (Thin Red Line). Kevésbé letaglózó, halálokban dúsabb, de nézhető példák a Ryan közlegény megmentése (Saving Private Ryan, r. Steven Spielberg), a Sólyom végveszvélyben (Black Hawk Down, r. Ridley Scott) vagy éppen a Rambo II (r. George P. Cosmatos) és III (r. Peter MacDonald).
Nemcsak a háborús filmekben kötelező a halál. Nehéz olyan gengszterfilmet vagy westernt találni, ahol nem lőnek meg egy-két rendőrt vagy maffiózót, netán egy sheriffet vagy bankrablót. A halál itt már nem annyira indokolt, mint a háborús filmekben, de szintén elkerülhetetlen evidencia. A tét viszont más és más. Történelmi, kardos-kosztümös filmekben sem lehet valakinek nem meghalnia, legyen szó Hamletről, vagy éppen az Artúr király legenda valamelyik feldolgozásáról.
Háborús indokokon kívül lehet ölni pénzért vagy egyéb anyagi javakért (westernben láthattunk már tehenek miatti akasztásos halált is: William A. Wellmann – The Ox-Bow Incident), klasszikus vagy a szesztilalom korában játszódó mai gengszterfilmekben alkoholért (klasszikus: A közellenség / Public Enemy r. William A. Wellmann; újabb: Aki legyőzte Al Caponét / The Untouchables, r. Brian de Palma), a jelenkorban játszódó gengszterekben aranyért, drogért, fegyverért (vagy amit éppen csempésznek), ezzel összefüggően a hatalomért és nagyságért. Ronny Yu 51st State (Az ötvenegyedik állam) című filmje például nagyon jópofa kis dealer-akció-komédia, amolyan Guy Ritchie-stílusban, Samuel L. Jacksonnal és Meat Loaffal. Ez utóbbi teste némi kemikáliák lenyelése után már nem bírja magát összetartani, így szétrobban. A jelenlévők egy hatalmas fekete esernyővel védekeznek a röpködő belek, agyvelő és vér ellen.
Az egyik legnépszerűbb indok a bosszú, ami ráadásul azért is kifizetődő, mert újabb bosszúkat indukál (Testvérbosszú / The Boondock Saints, r. Troy Duffy; Az olasz meló / The Italian Job, r. F. Gary Gray). Érdekes bosszúállást láthatunk Todd Solondz Helyzetek és gyakorlatokjában (Storytelling): a bevándorló latin házvezető néni, mivel kirúgták, megnyitja a gázcsapot, és az egész családot kinyírja. Gaspar Noé Visszafordíthatatlan (Irreversible) című filmjében pedig perceken keresztül nézhetjük, ahogy a bosszúálló szerető egy poroltóval veri péppé az elkövető fejét. A bosszúk külön kategóriája a vendetta, azaz a maffia-filmek bosszúja. Legtöbbször a spicliket büntetik meg így az omerta (hallgatási fogadalom) megszegése miatt (Mike Newell – Donnie Brasco), de „kinyírtad a tesómat, én kinyírom a bácsikádat" elven is szerveződhetnek ilyen hadjáratok.
Ritkább az az eset, amikor az egyik szereplőnek másságáért kell meghalnia, mert megtörte a társadalmi kódot, kilógott, különbözni merészelt. Spike Lee Summer of Samjében (Egy sorozatgyilkos nyara) így jár az olasz közösség egy fiatal tagja, amikor az agyonhiszterizált, Sam fedőnevű gyilkostól rettegő társai meglövik, mert azt hiszik, hogy ő Sam. Holott ő csak lement punkba, brit kiejtést vett fel, és cukros lébe áztatta a haját. Nemcsak másságába, abba is belehalhat a főszereplő, hogyha túl sokat tud. Biztosan mindenki emlékszik a román tévében is vetített Polipra (La Piovra), ahol az utolsó részben Corrado Cattani felügyelőbe annyi golyót eresztettek, hogy megszámolni is nehézkes volt. Woody Allen fergeteges Bananasa egy élő közvetítésben elkövetett politikai gyilkossággal kezdődik.
És természetesen a legrégibb indok a másik nő/férfi. Vagy annak szerelme, de inkább csak a féltékenység, a felszarvazott ember dühe, néha pedig épp a családi cirkuszok. David Lynch Veszett világában (Wild at Heart) mindnyájunk kedvenc Nicholas Cage-e a film első öt percében csak azzal foglalatoskodik, hogy puszta kézzel holttá verjen egy pasast, aki csúnyákat mondott a nőjéről. A Desperadoban és folytatásában, a Volt egyszer egy Mexikóban (Once Upon a Time in Mexico, r. Robert Rodriguez) Banderas és társai pedig válogatás nélkül szórják a golyót mindenkire, aki az imádott nőre csak rossz szót is szól.
Itt már szép lassan süppedékes talajra tévedtünk. A posztmodern ugyanis igencsak kedveli a véletlenszerű, indokolatlan, kéjelgésszámba menő gyilkolást és vérfürdőt. Az ilyen Random Acts of Senseless Violence-féle kitörések legszebb példája Oliver Stone Született gyilkosokja (Natural Born Killers), de említhetjük a Gus van Sant-féle Elephantot, amely a híres amerikai Colum-bine középiskolai lövöldözést mutatja be kíméletlenül pontosan, szinte dokumentumszerűen. A halál maga is megszemélyesítődhet valamiféle gonosz, földönkívüli entitásban, ami nem is szólhat egyébről, csak az élet pusztításáról. Ilyenek az éppen egy filmben Bergman Hetedik pecsétjét sem, amelyre a koronát a haláltánc rakja fel. Hitchcock madarai is valamiféle túlvilági erő megtestesítői, a tudat, hogy mától kezdve már a madaraktól is félni kell, igazi klasszikussá érlelte a filmet.
Igen változatos módon láthatunk filmekben öngyilkosságot. Okai és indokai megint csak százfélék lehetnek, inkább egy érdekes példát emelnék ki: Sofia Coppola filmjében, az Öngyilkos szüzekben (The Virgin Suicides) öt darab hugica nyírja ki magát szép lassan, egymás után, de csodaszép rituális önhalált találunk Fellini klasszikus Satyricon-jában is.
Attól függően, hogy hány ember nyíródik ki, és hány ember által, beszélhetünk gyilkosságról, sorozatgyilkosokról és háborúról. A gyilkosság például a film noirok és a detektívfilmek kedvelt eszköze. Nem halnak meg túl sokan, inkább elvétve, ketten-hárman, de ez bőven elég ahhoz, hogy filmet szőhessenek köréje. A sorozatgyilkosokban viszont már az a poén, hogy valami összeköti mindegyik gyilkosságot. Például a Hasfelmetsző Jack-saga modern feldolgozásában, a From Hell-ben (A pokolból, r. Allen és Albert Hughes) a gyilkos szőlővel csábítja el a prostituáltakat, hogy aztán szépen, anatómiai pontossággal kivagdossa a méhüket. Vagy gondoljunk a Brad Pitt-es Seven (Hetedik, r. David Fincher) bibliára utaló serial killer-logikájára. Az ilyen esetek ráadásul őrületbe kergetik a legádázabb rendőrfelügyelőt is. A legfantasztikusabb és legnagyobb ívű tömeghalál viszont kétségkívül Stanley Kubrick Dr. Strangelove-jában van: a végén mégiscsak felrobban az atombomba, amiről tudjuk, hogy olyan láncreakciót indít el, ami az egész Föld lakosságának a végét jelenti.
Néhány emlékezetes filmes halál
10. Richard Donner: Omen
Maga a sátán fiacskája, Damien jön a földre ebben a kultikus produkcióban, természetesen mindenkit kinyírva, aki „keresztbe" tenne neki. Természetesen a fotós – aki rájön az összefüggésre – sem kerülheti el a sorsát. Egy hatalmas üveglap választja el a buta fejet az okos testtől – mindezt természetesen lassítva és több szögből.
9. Sam Mendes: Amerikai szépség (American Beauty)
Ebben a jó kis kortárs drámában maga a főszereplő árulja el az első három mondatban, hogy a film végén meg fog halni, úgyhogy jól bevajazza a tepsit. A megoldás mégis frappáns: a nagy pillanatban csak a konyhai fajanszot látjuk, amint ráfröccsen a vér. A gyilkos kilétét is csak sejteni merhetjük.
8. Denis Tanovic: Senkiföldje (No Man's Land)
A délszláv háborúk időbeli és földrajzi közelsége még nagyobb gombócot ültet a torkunkba e film megnézése után. Egy kis bombán heverő katonánk van, aki, ha lemászik a bombáról, az felrobban. Senki sem tehet semmit, ezért a sajtónak azt hazudják, hogy a problémát megoldották, a katonát pedig otthagyják. Egyedül. A bombán fekve. Vér nélkül is csuda erőszakos film.
7. Hector Babenco: Carandiru
A jó tíz éve történt brazíliai börtönlázadást dolgozza fel a rendező, igencsak hatásos és naturalista stílusban. Az első két órában csak a szereplőket ismerjük meg, a börtön mindennapjait, aztán az utolsó félórában elszabadul a pokol. A bevezérelt rohamosztag 111 felfegyverezetlen elítéltet nyír ki rendőri sebesülés nélkül. A vér a szó szoros értelmében patakokban folyik.
6. Takeshi 'Beat' Kitano: Szamuráj (Zatoichi)
Ám szinte bármelyik Kitano-filmet felsorakoztathatnánk ide, hiszen a számítógéppel megtámogatott vérfröcskölés túlteng szamurájparódiáiban. Ráadásul a szereplők, legyenek azok holtak vagy élők, tökéletesen megkoreografált táncokkal szórakoztatják az elképedt nézőt.
5. David Cronenberg: Meztelen ebéd (Naked Lunch)
Cronenberg a legravaszabb horror-sci-fi rendező. Ezen Burroughs-regényből készült filmjének egyik emlékezetes képében egy hatalmas, csótányszerű ufó szúrja fel az egyik szereplőt, hirtelen el sem tudjuk dönteni, hogy bekebelezésről, rituális gyilkosságról vagy anális szexről van szó.
4. Robert Rodriguez: Desperado
A film degeszre van tömve leszámolásos jelenetekkel, a legjobb fajtából. Az egyik poén az, hogy Banderas a gitártokban tartja a pisztolykáit. De amikor a haverjai is megjelennek, meglátjuk, hogy nem csak pisztolyokat lehet gitártokban tartani, hanem golyószórót és rakétavetőt is. Innentől kezdve már csak hátra kell dőlni és röhögni.
3. Ridley Scott: Hannibal
A bárányok hallgatnak folytatásánál vagyunk. Hannibal Lecter éppen szabadon garázdálkodik, ezúttal épp a napfényes Itáliában. Az egyik legemlékezetesebb jelenetben az elmebeteg ínyenc a rendőrt arra kényszeríti, hogy a saját agyát egye meg, olajbogyóval. Az, persze, agyának egy részét elveszítve, koordinációs zavarokkal (is) küszködik, valamint a haldoklás alapos gyanújával illethető, így nem tart sokáig a pokoli lakoma.
2. Quentin Tarantino: Kutyaszorítóban (Reservoir Dogs)
Tarantino legelső és legjobb filmjében egy nagycsaládos összeborulásnak lehetünk tanúi. Négy gengszter lövi keresztbe egymást, ráadásul a negyedik miatt, aki valójából álruhás rendőr. Ugyanezt az ötletet Tarantino forgatókönyvíróként tovább dúsította Tony Scott True Romance-ében, ahol már három banda lövi keresztben és halomra egymást: a rendőrök, a maffia és a helyi dealerek, a főszereplők persze épen meglógnak a pénzzel.
1. Monty Python: Gyalog Galopp (Monty Python and the Holy Grail)
Ki gondolta volna, hogy egy fehér nyuszi vérengzőbb lehet, mint egy egész hadsereg? Az egyik legabszurdabb és legröhejesebb csatának lehetünk tanúi, amint Artúr király és hős csapata a Szent Grált rejtő barlangot akarja bevenni, de sok jó emberét elveszíti egy nyúl miatt, amely istent nem ismerő gyorsasággal veti magát a hősök ütőereire. Csak a Szent Antiochiai Kézigránát pusztíthatja el (és fogja is).