Nem könnyű Valakinek a fia, lánya lenni. A filmes világban ez óhatatlanul azzal jár, hogy az embert Valaki fia-lányaként emlegetik, apjához mérik, átörökölt művészi hajlamokat, fogásokat, stílust keresnek filmjeiben (fránya kritikusok és esztéták). Másfelől a Valaki fia (jelen esetben lánya) vagy vállalja a családfát abban a reményben, hogy a Valaki családnév hallatán majd őrá gondol az utókor (lásd Mozart), vagy látványosan a külön utakon indul el.
Sofia Coppola esetén még ezt nem látni, legalábbis első, világot körbeszaladt nagyjátékfilmjénél még nem. Ám valószínű, hogy az utóbbi utat választja, ami egy rendezőnőnél, akinek apja a maffia és vámpírfilmekkel híresült el, több mint érthető. Egy biztos: Sofia nőies filmet akart csinálni, de egészen sajátos módon, férfiak, pontosabban kamasz fiúk szemszögéből mesélve el a megdöbbentő történetet.
A Lisbon házaspár öt nagyon szép lánnyal ajándékoztatott meg, ami a szüleiket alaposabban szemügyre véve érthetetlen csoda. A környékbeli srácok viszont reménytelenül álmodoznak róluk, Lisbonék konzervatív nevelési elvei nem engednek szinte semmi érintkezést hasonló korú fiúkkal (még akkor is ha ezek a fiúk még csak gyerekek a Lisbon lányokhoz mérve). A legkisebb lány, Mary öngyilkossági kísérlete után látszik megtörni a jég: a pszichológus javaslatát nagy nehezen elfogadva, a szülők megszerveznek egy zsúrt (mert bulinak semmiképp sem nevezhető) lányaiknak és azok barátainak. Ám az összejövetel tragikusan, Mary halálával végződik. Ekkor a narrátor bejelenti, hogy „ő volt az első, aki távozott” és a néző megijed, hogy a film hátralevő részében negyedóránként kell majd végignézze, amint a Lisbon lányok fordított kronológiai sorrendben kioltják életüket. Szerencsére a rendező ennél találékonyabban teljesíti a címben vállaltakat.
A film alapvetően két „lábon áll”, egy blikkfangos alapötleten, melyet Jeffrey Eugenides regénye szolgáltat (öt gyönyörű, megközelíthetetlen lány alig érthető okokból véget vet az életének), és a rendező egy tucat - vélhetőleg saját - nosztalgikus gyerekkori emlékén. E kettő viszont nemigen akar egy filmmé összeállni; a lányok érzelmeit, indulatait, mi több, személyiségüket is lírai homály fedi, így öngyilkosságuk sem nyom túl sokat a latba. (Ha jobban ismernénk őket, talán egy elszökés hazulról is elegendő volna tragédiának.) Ennek megmutatkozási lehetőségei mindig érzelmes narrációval vannak átdumálva a lányok nőiességéről és a nők kiismerhetetlenségről. Ami a filmet sokszor megmenti, az az autentikus, huszonöt évvel ezelőtti amerikai kisvárosi miliő, és egy lökött tévériporternő aki mindig a legrosszabbkor és a legrosszabbul akar tudósítani a lányok életéről.
Mary első próbálkozása után a kórházban megkérdi tőle a főorvos, hogy miért tette, mire a válasz „Ön biztos nem volt még tizenhárom éves kislány.” Ezt az orvos készségesen elismeri a film nézőinek közel felével együtt. Az utóbbiak viszont, számos nővel egyetemben éppen azért jöttek moziba, mert szeretnének megtudni valami arról, hogy milyen tizenhárom éves kislánynak lenni és öngyilkosságot fontolgatni. Sajnos hiába. A film problémás, bonyolult, akárcsak szereplői. De mindenképp lehet róla beszélgetni, például nőkkel. Vagy esetleg férfiakkal.
