Ezt írtuk a filmről:

Testen kívüli testiség – Gaspar Noé-portré

Gaspar Noé világában az ideák, az éteri lebegés, valamint a húsba és a sűrű ondóba ragadt kellemes fuldoklás nem ellentétes filozófiák ütközetében jelenik meg. Sőt, a testen túlra emelkedés záloga a testiség. Platón és Arisztotelész nem egymásnak feszül, inkább jót kefél a hátsó szobában. Összeházasodik a szellemvilág és a pornográfia. A misztikus utazóként, túlvilági szemlélőként sikló kamera egyszerre a magasból ítélő isteni szemszög és a lencse, amire a teljes képmezőt kitöltő fallosz ráélvez. Felszentelődik a profán és profanizálódik a szent.

Reprezentálni a reprezentálhatatlant – Rape and revenge narratívák a kortárs európai filmben

Rape and revenge narratívákkal dolgozó filmek az ezredforduló után is jelentős számban születtek – az európai kontinensen is. Az abúzus következtében testi és lelki sérüléseket szenvedő nőkarakterek sorsát a filmek jellegzetes, a valóságtól elemelt formanyelvvel ábrázolják (hangvilág, kompozíciós metódus, mise-en-scene elemek használata), ami a pszichológiai trauma továbbélését és a feldolgozás nehézségét/lehetetlenségét hangsúlyozza.

Egy gondolat bánt engemet

Meghalni nem is olyan egyszerű, mint ahogy az ember képzelné. Koncepció kell hozzá és producer. Wim Wenders filmkészítésről szóló filmjében, A dolgok állásában meséli el a Producer (akit mellesleg a b-szériás horrorfilmkészítő, Roger Corman alakít) a Rendezőnek, hogy „a halál a legnagyobb sztori, mindjárt a szerelem után". S tényleg. Mindenki tudja, hogy miért tódulnak az emberek a mozikba: hogy lássanak más embereket szeretkezni és meghalni. Hollywood maga alatt vágná el a fát, ha a szereplői csak úgy kimúlnának ágyban, párnák közt (ott a szexcsaták zajlanak).

Egy sima, egy fordított – Gaspar Noé: Irréversible / Visszafordíthatlan

Ígérem, hogy a Noé-film kapcsán megfogalmazódó alternatív kritikám nem a reflexió terén, inkább annak hatására születik (Dobolán Katalin kritikája: Néha nyál és néha vér), azaz nem az előzményekkel szemben, inkább amellett teszek kísérletet egy másik/másfajta elemzésre. Mindez éppen ezért nem vitaindítás, és bár a lényeg túlmutat a konkrét alkotáson, mégis rövid leszek.

Utánozhatatlanul eredeti – Beszélgetés Gaspar Noé rendezővel

Alig néhány nap eltéréssel került a magyar mozikba a tavalyi Cannes-i Filmfesztivál legsikeresebb (Roman Polanski A zongorista című alkotása), illetve legtöbbet vitatott filmje. Ez utóbbi az argentin származású francia rendező, Gaspar Noé munkája, ám sokan csak úgy emlegetik, mint az a film, amelyben kilenc percen keresztül erőszakolják a gyönyörű, nemrég még Kleopátraként ragyogó Monica Belluccit.

Valóságos és fiktív határok – 55. Cannes-i Filmfesztivál, 2002. május 15–26.

A film mint a legvalószerűbb illúziót biztosító művészet lehetőségeinek tematizálása az 55. Cannes-i Fesztiválon: fikció és valóság, képzelet és realitás határainak egyre áttetszőbbé válása, lassú és ravasz összemosódása...

Néha nyál és néha vér – Gaspar Noé: Irréversible / Visszafordíthatatlan

Gaspar Noé filmje meglehetősen kellemetlen kis film. Maga a sztori sem túlságosan felemelő. Egy pár haláláról és életéről szól, akik a történet elején kedvesen évődnek egymással; a lányról kiderül, hogy terhes, és ettől még boldogabbak lesznek. Elmennek egy buliba, ahol a fiú füvezni kezd, a lány bosszúsan otthagyja: egyedül akar hazamenni. Egy aluljáróban azonban, 9 perces jelenetben, megerőszakolják, illetve a felismerhetőség határáig szétrugdossák, összeverik az arcát.