Gaspar Noé filmje meglehetősen kellemetlen kis film. Maga a sztori sem túlságosan felemelő. Egy pár haláláról és életéről szól, akik a történet elején kedvesen évődnek egymással; a lányról kiderül, hogy terhes, és ettől még boldogabbak lesznek. Elmennek egy buliba, ahol a fiú füvezni kezd, a lány bosszúsan otthagyja: egyedül akar hazamenni. Egy aluljáróban azonban, 9 perces jelenetben, megerőszakolják, illetve a felismerhetőség határáig szétrugdossák, összeverik az arcát.
Az erőszak több fajtája
A film további része barátjának és ex-férjének bosszújáról szól: keresik a tettest, egy Giliszta nevű homoszexuális férfit, akit leginkább a Végbél nevű homo S/M mulatóban lehet megtalálni. Itt aztán akaratuk ellenére őket is bevonják az erotikus tevékenységbe: egyiküket a hely szellemének megfelelően meg akarják erőszakolni, a másikat pedig mintegy erőszakra kényszerítik, s ő szétveri véletlenszerű áldozatának a fejét egy poroltóval.
A rendező nyilván úgy gondolta, hogy a történet így még nem elég izgalmas, de az is lehet, hogy kevésnek tartotta a szereplők által elszenvedett erőszakot, kiegészítette hát a nézőn tett erőszak több fajtájával is, amelyeket alig-alig leplezett formában alkalmaz. Először is, Christopher Nolan Mementója nyomán úgy döntött, hogy a történetet fordítva kell elmesélni, mégpedig matematikailag kiszámított módszerrel – nyilván ez jelenti itt a profizmust. Így hát a film, ha a cselekmény természetes sorrendjét vesszük, a 85. percnél kezdődik, utána van vágva a 75-85 percig tartó rész, utána a 65-75, stb. Eltelik egy kis idő, mire rájövünk, de ez akár méltányolható eljárás is lehetne.
Csakhogy az embernek akkor nem éppen a méltányláson jár az esze, ugyanis Noé kézikamerát alkalmaz, de ugyanazzal a szertelen hévvel, ahogyan filmje szereplői verik szét kemény és dudoros tárgyakkal egymás fejét. Valószínűleg mindkét hevületnek ugyanaz a célja. Szinte 20-25 percig egyáltalán nem lehet kivenni, mit látunk a képen, néhány meztelen, szeretkező férfitest válik csak ki 1-1 másodpercre a homályból, némi lánccsörgés kíséretében. Ez a kamerakezelés csak a film utolsó harmadában szűnik meg teljesen – csöppet sem hatásvadász módon – , a hosszú megerőszakolási jelenetnél.
Az ember persze megszokja a filmekben előfordulható erőszakot és szexet: láttunk már nyúzást, gyermektestek földarabolását, nyílt pedofil jeleneteket, nemi szervbe akasztott horgokat, mellek levágását. Az ilyesmit, színésztakarékossági okokból, végül is nem a nyílt színen, premier plánban szokás befejezni, s ez itt sincs másként. A filmnek ez a vonatkozása nem is volt különösebben fölkavaró, bár azért vannak gyöngébb idegzetű nézők.
S még ha az erőszakos jelenetek hatása frenetikus is lenne... csakugyan van mit tágítani még a mutathatóság határain? Lehet, hogy érdekes lenne, hogyha a főszereplő kinézne az ablakon, ugyanakkor benézne egy őzike, és beszélgetnének egyet a konvencionalista igazságelméletek és a neoszkepticizmus kapcsolatáról, vagy megtárgyalnák a szálastakarmány helyét a globalizáción belül, vagy csak őzikeszemekkel néznék egymást, feltéve, hogy nem űrőzről van szó. De hogy épp az erőszak–szex dimenziója lenne erre rászorulva? Hiszen láttuk már filmekben az embert úgy is, mint állatot, úgy is, mint kimondottan szárnyas angyalt és lehet, hogy régimódi vagyok, de nem bánom, ha a tágításnak van valami célja, Noé filmjében azonban ebből a szempontból leginkább a főszereplők anusza jön szóba.
De az erőszakon mint témán túl, a rutinos, érzéketlen és fantáziátlan néző is kiszolgáltatott a kamerakezelésnek meg a zajzenének, és itt nincs hozzászokás. Igaz ugyan, hogy az unalom, a tengeribetegség, a gyors lefáradás nem kimondottan olyan hatáscélok, amelyeket a rendezők általában el kívánnak érni. Noé erről nyilvánvalóan másképp gondolkodik: a film Cannes-i díszbemutatója után, amikor is a fél ház kiment a vetítésről, egyik nyilatkozatában azt fejtegeti, örül, ha az emberek nem bírják a filmjét végignézni, mert a botrány jó reklám. Szerintem ennyire nem jó a helyzet.
„Minden egyes pillanat a visszafordíthatatlan”
Fárasztó kamerakezelés, fölösleges és érdektelen erőszaktömeg, sematikus karakterek, sommásan kezelt csoportok... Ami ez utóbbit illeti, az egyik főszereplő, az ex-férj például filozófus, fő problémája, hogy – a téma túlzottan teoretikus megközelítése miatt – rossz az ágyban. A jelenlegi szerető meg ugyan jó az ágyban, de nagy érzékiségében folyton gyöngének bizonyul, bizony, épp az ilyen lesz a melegek zsákmánya. Az is nehezen elképzelhető, hogy egy bármennyire vad meleg-klubban az emberek élvektől és tisztelettől sugárzó arccal figyelnék, amint valaki agyonveri egyiküket, vagy hogy kapcsolat lenne a homoszexualitás és a nők által elszenvedett nemi erőszak között, úgyhogy a film „veled is megtörténhet”-utalásai annak ellenére hatástalan, agresszív fikciók, hogy mindez tényleg megtörténhet velünk.
A film egész szerkezetét a visszafordított visszafordíthatatlanság határozza meg, direkt utalásoktól egészen a címfelirat dizájnjáig, úgyhogy bizonyos joggal gondolnánk, a rendező e fogalom kapcsán lesz nem rest megmondani, miért kell ennyit szenvednünk. Csakhogy az eleje-vége főcím utáni-előtti, komor pátoszú feliratokból, meg a filmben elhangzó filozofálgatásból leginkább olyasmikről szerezhetünk tudomást, hogy „az idő mindent lerombol”, meg hogy „a jövő meg van írva”, továbbá, hogy „minden egyes pillanat a visszafordíthatatlan”. Nem kizárt, persze, hogy az efféle mondások steril blődsége csak a film spermapazarlását hivatott ellensúlyozni. A testnedveknek Noé különben is nagy deskriptív erőt tulajdonít: a pár például úgy enyeleg a történet elején, egyébként meglehetősen bájosan, hogy közben gyöngéden leköpködik egymást. A nyál után, az idő haladtával előkerülnek mindenféle szekrétumok, hol képileg, hol verbálisan, aztán a vér....
Az mindenesetre biztos, hogy Noé nagy műgonddal állítja talpukról a fejükre a narratív és egyéb filmes sémákat. Része ennek a fordítva elmesélt történet, elején a börtönből szabadult hájas, meztelen és közönyös kéjgyilkosokkal, akik elmondják, hogy nincs bűntény, csak tény, majd az ő sorsukat kvázi újrajátszó történettel, a büntetéssel, a bűnnel és a bűntelenséggel. Része a sztorit kísérő, történetileg a zajzenéktől Beethovenig hátráló filmzene is, meg a happy end helyett és helyén mintegy azzal a gesztussal alkalmazott happy start, hogyha nekünk mindenképpen ez kell, ha mi, undok és üresfejű nézők egy film végén mindenképp boldogságot akarunk látni, azt csakis a történeteink elején kereshetjük... Bár Noé, azt hiszem, inkább úgy fogalmazhatna, hogy egy rózsaszín hollywoodi filmben elől van a nyál, aztán jön a vér, és nyilván úgy gondolja, hogy így, megfordítva egész más. Ami a történet boldog kezdetét illeti, az is lehet, hogy a kitartó néző a film végén egyszerűen csak kap egy jutalomfalatkát. Es ez jár is neki.
