Balabanov legújabb opusza az – ejnye, nocsak – 1984-es esztendő Szovjetuniójába kalauzol bennünket. Még dúl az afganisztáni háború, a hivatalok falairól Lenin elvtárs tekint le a későszovjet éra páriáira, de már készülődik a peresztrojka, az olvadás korszaka, a fiatalok diszkóznak és tanulgatják a pénzszerzés korakapitalista módszereit.
Aki valamelyest rendszeresen követi a kortárs orosz irodalom legismertebb fenegyerekeinek, felforgató sztármacsóinak – Pelevin, Szorokin vagy Jerofejev – alkotásait, többé-kevésbé már megszokta a legújabbkori orosz (posztszovjet) lelkülettel átszőtt művek morbid humorát, sötét, antiutópikus hangulatát. Nem kétséges, hetvenvalahány év – változó intenzitású – bolsevik diktatúrája, majd az azt követő időszak könyörtelenül maffiotikus társadalmi viszonyai megfelelő táptalajt biztosítanak az újabb nemzedékek immár nagyjából szabadon alkotó művészeinek patologikus esettanulmányokba illő állapotok, negatív kor- és kórképek megrajzolására – és ez írókra, filmrendezőkre egyaránt érvényes. A legjobb spirituális-miszticista tradíciókat posztmodernnek nevezett stílusjegyekkel elegyító újabb orosz literatúra mindenesetre a kortárs világirodalom legizgalmasabb színfoltjai közé tartozik; kár, hogy a filmművészet terén – ismerethiányból kifolyólag – nem tudom ezt ilyen határozottan állítani.
Az idei TIFF azonban segíthetett némiképp bepótolni az ilyen irányú hiányosságokat, a mai orosz filmgyártás ugyanis jelentős mértékben képviseltette magát a fesztivál kínálatában. Ebből az orosz mezőnyből pedig messze kimagaslott Alekszej Balabanov Cargo 200 című filmje (eredeti címe Gruz 200, magyarul Bádogkoporsó címmel forgalmazzák). Balabanov legújabb opusza az 1984-es esztendő Szovjetuniójába kalauzol bennünket, ahol és amikor még dúl az afganisztáni háború, a hivatalok falairól ugyan még Lenin elvtárs néz a későszovjet éra páriáira, de már készülődik a peresztrojka, az olvadás korszaka, a fiatalok diszkóznak és tanulgatják a pénzszerzés korakapitalista módszereit.
Ebből a világból, egy számunkra talán kissé mulatságosnak ható buliról tűnik el egy körzeti pártbizottsági elnök csinos leánya, Angelika. Egy, már az új időket „érző” fiatalember társaságában hagyja el a helyszínt (az ifjú pólóján az CCCP felirat jellemzően már egyfajta retrófílinget kifejező márkanévként funkcionál), hogy kikössön egy meglehetősen bizarr figurákkal benépesített, országút melletti tanyán. Alekszej, a hely tulajdonosa zavaros és némi ezotériával átitatott teológiai okfejtésekbe bonyolódó alkesz, akit felesége (élettársa?) jelenléte sem akadályozna meg egy kis nemi erőszakban, amelynek szenvedő alanya a már említett Angelika lenne.
Ez nem jön össze, azt is mondhatnánk, hogy a lány szerencsétlenségére – Angelikát ugyanis elrabolja egy Zsurov nevű, háborodott elméjű rendőrkapitány, minek következtében szüzességétől egy vodkásüveg „segítségével” kénytelen megválni (ez az üvegszex, úgy tűnik, a mai orosz művészlelkületbe mélyen beágyazódott toposz, ha jól emlékszem, Szorokinnál is meg-megjelenik). És ez még csak a kezdet. Feltűnik továbbá egy vonalas komcsi professzor, a leningrádi egyetem ateizmus tanára, a rendőr szintén teljességgel elmebeteg anyukája, néhány lumpenproli emberroncs, pár katonatiszt és egy különleges jelentőséggel bíró hősi hulla. (Ez utóbbiból aztán egyre több lesz, bár egyre kevésbé hősi.) Mindennek hátterében pedig ott a Szovjetunió afganisztáni háborúja, amelynek a filmben mintegy szimbolikus megjelenítője a 200-as szállítmány névre keresztelt repülőjárat, amely egyrészt bádogkoporsókban szállítja haza a háború halottait – köztük Angelika ejtőernyős vőlegényét –, másrészt a harc(és örök vadász)mezőkre röpíti az újabb katonai egységeket. A halálgyár groteszk jelképe.
A film műfajilag talán thrillernek nevezhető, de hiányzik belőle a zsánerre jellemző összes feszültségkeltési módszer – a feszültség, valami émelyítő mellékízzel, permanens módon jelen van, és ezt fokozza a szinte természetes állapot rangjára emelt erőszak ábrázolásának szenvtelensége. Ez egy ilyen világ – sugallja Balabanov –, amelyben minden erényt megszentségtelenítenek, a női ártatlanságtól a halottak tiszteletéig. Ez a rendszer már saját hőseinek sem képes normális módon megadni a végtisztességet, Angelika halott vőlegényének egy nyomorult temetői parcella sem jut. Ez a társadalom és ez a rendszer pusztulásra, totális szétrohadásra van ítélve – és a rothadást felettébb plasztikusan szemlélteti az a nekrofil – itt most nem részletezett – jelenetsor, amelynél az érzékenyebb idegzetű nézők bizonyára kifordultak a moziteremből, ha már addig is kibírták gyomorral. Sivár szovjet gyár- és lakótelepek sora, fakó színekkel festett, kihalt és depresszív ipari környezet szolgáltatja a történet „díszletét”, a borzalmakat pedig döbbenetes fekete humorral ellenpontozzák a korabeli giccses táncdalmelódiák. Katarzis nincs, hiába nyeri el büntetését a zakkant rendőr (sőt ez még kilátástalanabbá teszi áldozata helyzetét), hiába keresztelkedik meg az ateizmus tudományának balfék professzora, a befejezés pedig a két, „kapitalizálódó” szellemű fiatalemberrel egyenesen cinikus. Senki sem bűntelen, az egyetlen, ártatlannak tekinthető figura egy oroszul alig beszélő, öreg vietnami szolga – őt is lelövik, persze. Bár lehet, hogy ez nem is baj, hiszen Alekszej, a misztikus alkoholista szerint: „Minél hamarább elszólít bennünket az Úr, annál kevesebb időnk van arra, hogy bűnt kövessünk el”.
Hát, ez is egy filozófia.
