Első nagyjátékfilmje, a Korcs szerelmek (Amores Perros) mindent elsöprő sikerének köszönhetően Alejandro González Iñárritu egycsapásra a legnagyobb kortárs rendezők egyikévé lépett elő.
Bár a Korcs szerelmek után Iñárritu még bőszen hangoztatta úton-útfélen, hogy nem enged Hollywood csábításának, és továbbra is Mexikóban fog dolgozni, és hazai színészekkel és hazai témákról fog filmet készíteni, alig telt el egy kis idő, és mégis Amerikába költözött. Második filmje helyszínét is ide tette át az eredetileg tervezett mexikói helyett, és hazai, kevésbé ismert színészeit is olyan igazi hollywoodi klasszisokra cserélte, mint Sean Penn, Benicio Del Toro, Naomi Watts és Charlotte Gainsbourg.
Hűséges maradt viszont forgatókönyírójához, Guillermo Arriagához, aki az első filmjéhez hasonlóan több szálon futó történetet alkotott, ahol a különböző szálakat ismét a véletlen, vagy inkább a végzet köti össze, ezúttal is egy autóbaleset formájában. A baleset kapcsolja össze a férjét és lányait hazaváró Cristina (Watts), a szívátületésre váró Paul (Penn), aki végül Cristina férjének szívét kapja, és a cserbenhagyásos gázolást elkövető, majd magát feladó Jack (Del Toro) sorsát. Paul mindenáron szeretné felkutatni donorának a hozzátartozóit, így jut el Cristináig, akinek kapóra jön a férfi, hogy bosszúját végrehajtsa. Cristina éppen olyan megszállottan próbál elégtételt venni családjáért, mint amilyen megszállottan Mary (Gainsbourg), Paul felesége próbál teherbe esni; semmitől nem riadva meg elhagyja Pault, és a börtön előtt várja Jacket.
Ezúttal azonban nem csak három különböző emberi élet sorsszerű találkozásáról és az ennek folytán kialakuló három szerelmi történetről van szó, hanem a történet három különböző idősíkban való ábrázolásáról is, amely mind dramaturgiai, mind operatőri szempontból igazi bravúrnak számít, arról nem is beszélve, hogy a nézőt sem hagyja passzív üzemmódban hátradőlni a székében. Igazi agytorna összerakosgatni a különböző idősíkokban játszódó mozaikdarabkákat, amelyek végül egységes és összefogott képet alkotnak. Arriaga saját bevallása szerint története olyan, „mint egy kubista festmény. Mint egy Picasso. Itt egy szem, ott egy orr, és csak amikor hátralépsz egy kicsit, akkor látod, hogy ez egy nő képe. Úgy akartam elmondani a történetet, ahogy mi, emberek beszélünk." Bár a gondolatáramlás-technika az irodalomban már bevett gyakorlatnak számít, filmrevitele talán az egyik legnagyobb kihívás, amivel rendező találkozhat, hiszen itt a belső gondolatvilágot, a vívódást és az emlékképek ide-oda csapongását kell olyan módon ábrázolni, hogy ne veszítsék el szubjektivitásukat, ugyanakkor érthető legyen a külső szemlélő számára is.
A film alaptémája is megmaradt a Korcs szerelmek alaptémájánál. Ugyanúgy a dolgok végzetes egybeesése, a végzet körül forog, ahogyan összefog addig egymástól függetlenül játszódó emberi sorsokat, és végérvényesen megváltoztatja őket. A különbség csupán az, hogy itt elmaradnak a pergő akciófilm-szerű képsorok, a nyers brutalitás, a kutyaviadalok: a 21 Gramm sokkal letisztultabb és lehangolóbb. Magát a végzetes balesetet, illetve a halál pillanatát nem látjuk, csupán a szomszédot, aki éppen az avart szedi össze porszívóra hasonló masinájával, amikor a gép zúgását egy hatalmas csattanás váltja fel. Ez a csattanás jelzi, hogy Cristina férje nem tér haza többé a gyerekeivel a születésnapi ünnepségre, az ő 'lelkűk', az a bizonyos 21 gramm, már örökre kiszállt a testükből.
Rendezője meditatívnak nevezte a stílusát, kifejtve, hogy filmje tulajdonképpen „meditáció, amely feltár néhány dolgot életünk összetettségéből: veszteség, szerelem, bűntudat, végzetes egybeesés, bosszú, lekötelezettség, hit, remény és megváltás." Ennek megfelelően karakterei is árnyaltak, sokrétűek és ellentmondásosak, olyanok, akikkel nem lehet könnyen azonosulni, de elítélni sem lehet őket. „Senki sem egyszerűen jó vagy rossz. Szeretném megmutatni az erősségeiket és a gyengeségeiket anélkül, hogy ítélkeznék felettük, mivel csak ők tudnak feltárni dolgokat az emberi mivoltunkról."
