Egy lassan elfogyó, Tati-szerű figura, egy hamiskásan éneklő kislány, egy válaszút elé került kickbokszoló lány, egy túlzottan lelkes ifjú pap és két szerelmes kiskamasz meg a múlt árnyai – meg persze öt fiatal rendezőtehetség, aki az ő rövid történeteiket filmre álmodta. Az alkotások közös vonása, hogy az elmúlt egy évben több nemzetközi filmfesztiválon is felbukkantak, díjakat szereztek. Legközelebb, egy csokorban a Filmtettfeszten lesznek megtekinthetők.

Szabó úr furcsa és megmagyarázhatatlan esete. Ferenczik Áron: Szabó úr

Fontos trivia lehet az, hogy habár Ferenczik Áron neve és személye óhatatlanul összefonódott a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan főszerepével, valójában ő pár évvel ezelőtt lediplomázott filmrendező, sőt Van…-os alteregójához híven egy outside the box látásmóddal rendelkezik. Absztraháló képessége és fantáziája valahol annak a mezőnek a szélén szárnyal, ahol az olyan nagy – jobb terminus technicus híján – quirky filmes alkotók csókolgatják a múzsáikat, mint Gondry, Jonze, Kaufman, netán Wes Anderson vagy Jeunet, akik minden új filmmel meg tudják lepni közönségüket. Ferenczik a Miért vannak olyan messze a székek a HÉV-megállóban? című diplomafilmjében a nagyvárosi (budapesti) elidegenedés-tematika lerágott csontját frissíti fel, amint egy outsider (vidéki) srác előtt elevenednek meg játékosabbnál játékosabb abszurd képek a címben felvetett kérdésre. A Szabó úr szintén komoly dolgokról mesél, könnyedén.

A Jacques Tati-szerűen nyurga, kissé félszeg, de kedves arcú Szabó úr (Harsay Gábor) mintha Kafka köpönyegéből bújt volna elő: bűne nincs, talán csak annyi, hogy létezik, mégis bűnhődnie kell, magyarázat nélkül. Bűnhődése ellen semmit nem tud tenni, ugyanis azt az orvosi diagnózis kapja, miszerint az ég világán semmit nem érez: sem fájdalmat, sem érzelmet. A minden iránt közömbös Szabó urat környezete kihasználja és kifosztja. Bizarr jelenetek követik egymást: egy hivatalnok beköltözteti anyját a lakásába, szomszédjai és ismerősei, majd vadidegenek minden mozdíthatót visznek a házából, még a fiát is. Csak egy kérdés marad a végére – Örkényt parafrazálva – ha Szabó urat felfalják, marad-e utána egy Szabó úrnyi űr?  A nyomokban társadalomkritikát tartalmazó, egzisztenciális drámát pedig egy olyan hip(ster) forma ellensúlyozza (fura, retró Mrs. Miller-slágerek, színes díszletek, popkulturális utalások), amely nem felszínessé, hanem egyedivé (és többször nézőssé) teszi a filmet.

Kedves kis diákexploitation. Deák Kristóf: Mindenki

Nem titok, hogy a régen elavult, de mai napig is a porosz fegyelmen alapuló oktatási rendszerünk gyakran szorongó és frusztrált gyerekeket termel ki magából. Ennek a mechanizmusával kevesen foglalkoznak alkotói szinten, s itt jön be jó példaként a nemzetközi fesztiválok véráramlatába is bekerült, Deák Kristóf rendezte rövidfilm. Hiába játszódik a rendszerváltás utáni években, élményvilága ma is ismerős lehet az iskolapadokban ülőknek.

Az alig tíz éves Zsófi új iskolába kerül, ahol nehezen megy a beilleszkedés, de úgy dönt, hogy csatlakozik a több versenyen is díjakat beszerző diákkórushoz. Új barátja, Liza aranytorkú, azonban Zsófi néhol hamisan dalolászik. A kórusvezető tanárnő, mindenki „kedves Erika néni”-je azonban aljas, passzív-agresszív módszerrel tartja fent a kórus hírnevét. Az önérzetes diákok pedig találnak egy kiváló momentumot arra, hogy helytállásukat úgy bizonyítsák, hogy közben jól móresre is tanítsák a tanár nénit.

A Mindenki erénye, hogy nem démonizálja a tanárnőt, valahol ő is áldozata rendszernek, hisz teljesítménymániája nem elsődlegesen önkényes, inkább szimbóluma annak az iskolák közötti presztízsjátéknak, amelyek inkább a látszateredményekre, mintsem a mindenki felzárkóztatására fekteti a hangsúlyt. Gyerekekről szóló film pedig nem is lenne hiteles, ha nem találták volna meg a megfelelő arcokat hozzá: Gáspárfalvi Dorka és Hais Dorottya hihetően adják elő az önbizalomi problémákkal küszködő Zsófi, illetve az elszánt, segítőkész, bátor Liza szerepét.

Legbelül fájó ütések. Kovács István: Betonzaj

Kovács István (Csúszópénz, Idegen föld) harmadik kisjátékfilmjét szinte kifogástalan gyártási profizmus jellemzi, azonban megnézése után hiányérzetünk lehet. A félórás Betonzaj egy klasszikus sportdráma és struktúráját vonultatja fel. Azokét, amelyekben a rossz szociális körülmények közt élő fiatal egyetlen kitörési lehetősége a sportbéli sikeren múlik. Ennek variációit láttuk már A hosszútávfutó magányosságától aRockyig számos alkalommal. Ezúttal a pesti külvárosban élő, Dia nevű fiatal kickboxos lány sorsfordító meccse előtti pár napot követhetjük végig, barátjával és egyben edzőjével készül fel a nagy pillanatra. Ha nyernek, akkor kiköltözhetnek Németországba, ahol egy „szebb jövő” várhat rájuk. Azonban kiderül, hogy a lány terhes, de úgy dönt, hogy titokban tartja és mégis nekivág a küzdelemnek. Az abortusz gondolata és lelkiismeret-furdalása azonban komoly kétségeket ébreszt benne.

A Betonzaj szociodrámája sajnos nem mutat túl magán, generikus panelekből építkezik. Hiába a pesti szuburbia betondzsungelének terei, sajnos nem lesz eléggé autentikus(an magyar). Bárhol zajlódhatna a film cselekménye, a prototípus mellékszereplőkkel együtt (iszákos anya, ártatlan kistestvér, korrupt orvos) bármilyen más közegbe belehelyezhetjük. Viszont Sztarenki Dóra olyan hitelesen és meggyőzően mélyül el az önmaga démonaival küzdő Dia szerepében, hogy minden momentumával megragadja a nézőt. A rendező első filmje, a Csúszópénz pár perces gengszter/fodrász gimmickje telitalálat volt, kiváló érzékkel felépített és kibontott szituáció. A Betonzaj viszont olyan, mintha egy nagyjátékfilmes alapanyagot egy kisfilmbe tukmáltak volna, s így elveszett a két szabvány között. De kétségtelen, hogy Kovács István kreatív, sokoldalú, kiváló színészvezetői képességekkel és műfaji érzékkel megáldott rendező, ezért is bízhatták rá friss végzősként Köbli Norbert (Félvilág, A berni követ, A vizsga) első világháborús tévéfilmjének, a Szürke senkiknek a levezénylését.

Drága besúgott sógorom. Hartung Attila: Mindig csak

Két nagyon erős és élesen ellentétes figura kapcsolatát követhetjük végig a Mindig csak megnézése alatt. Találkozásuk mindkettejüket gyökeresen megváltoztatja. Egy idealista fiatal katolikus pap próbálja rávenni a megözvegyült, élettől megcsömörlött öreget (Bodrogi Gyula tökéletes választás) arra, hogy tartsa tiszteletben felesége utolsó kérését a temetést illetően. A makacs vénember azonban arrogánsan azt hangoztatja, hogy ő biza nem akar sok embert látni ott és legfőképp nem hívja meg felesége testvérét, akivel régebben legjobb barátok voltak. Hamar felsejlik, hogy a döntése mögött nem felesége iránt érzett közömbössége vagy netán ateizmusa áll, hanem az, hogy rendszerváltás előtti ügynöki tevékenysége sógora karrierjébe került. A rokonnal való szembesülésre a pap társaságában indul, de ahogy az exbesúgó egyre közelebb kerül a feloldozáshoz és a (végső) megnyugváshoz, a pap hite és küldetéstudata egyre jobban meginog.

Fontos film a Mindig csak: súlyosan terhelt problémakör, történet, helyzetek és szereplők, amelyekről még mindig kevés szó esik magyar filmben, de a szűk fél óra alatt a néző kissé kívül reked a film világán: az amolyan román újhullámos lassúságot és rezzenésekkel operáló színjátszást az indoktalanul kóválygó és himbálózó kamera szétzilálja. (Még az álló kocsi hátsó üléséről vett kép olyan, mintha csónakban filmezték volna.) Ennek ellenére hatásosan strukturáltak a jellemfejlődések, de mégis mintha hiányozna az a kulcsmomentum, amelyből rájövünk, hogy miért is vette rá magát az öreg, hogy elintézze ügyeit. Lehet, hogy csak apró szépséghiba, hisz a lezárás nem marad katartikus erő nélkül.

Mimézis. Csoma Sándor: Tabula rasa

Hála a jó öreg román új hullámnak, már napokon át nézhető mozgóképes narratíva született a kommunizmus évei és a rendszerváltás által okozott személyesés kollektív traumákról, amelyek generációról generációra gyűrűzhetnek lefele, megbélyegezve életeket a mai napig, s még jövőben is. Csoma Sándor filmjének címe is erre utalhat: hiába indul üres lappal az élet, ha a múlt gúzsba köt és csak nehezen ereszt. Rövidfilm révén nem sok újat mond a Tabula rasa, de fél órában egy kompakt és többrétű történettel próbálkozik meg, többé-kevésbé sikeresen. Közvetlenül a rendszerváltás utáni pillanatokban járunk egy erdélyi faluban, ahol két fiatal, Albert és Emma között több mint baráti kapcsolat látszik kibontakozni, azonban kapcsolatukra rányomja bélyegét a felismerés, hogy egyikük apja (nyilván kényszerből) besúgta a másikét, így az börtönbe került. A gyerekek ártatlan szerelmi barátságának története hamar átcsap szinte véresen komoly felnövés-történetbe, amint szembesülnek szüleik tragédiájával és a közösség megbélyegző erejével. Ezek a konfrontációk a film legerősebb momentumai, de nem jut idő a finomabb jellemrajzokra, és gyakran szintetizálni kell: szájba adni az ilyen rövid idő alatt kibonthatatlant és a nem nyilvánvalót, így néhol meglehetősen didaktikussá válnak a film mozzanatai, mint például Albert bántalmazásának jelenetében.  

Azt is meg kell hagyni, hogy nagyon érzékletes atmoszférateremtés történik a Tabula rasában: az szürkésre stilizált, szép, de már-már tolakodóan bekomponált tájképek magukba kódolják a haladni vágyás és múltba kötöttség közötti feszültséget. Az autentikusságot azonban kár volt feláldozni a szimbolizmusért, mert amikor erdélyi nézőként rájövünk, hogy egy térbe van komponálva a torockói táj és a falurombolások jelképévé avatott bözödújfalusi templom, akkor legyintünk egy jó nagyot. Lehet, hogy a cél szentesíti az eszközt, mert hatásosnak hatásos, de azért a valóságos dolgokról csak hitelesen értekezzünk, ha lehet. Talán túl sok mindent kellett belesűríteni a Tabula rasába, de ez azt is mutatja, hogy mennyi ága-boga lenne még egy ilyen súlyos történetnek. Nagyjátékfilmet belőle!