Kíváncsi emberek tömege és a vetítésre még bejutni akaró fiatalok préselik be magukat az Uránia ajtaján. Jókedv, nyüzsgés tölti be a vetítőtermet – alig találunk ülőhelyet az emeleten. A Színház- és Filmművészeti Egyetem első 6×6-os évfolyama mutatta be diplomafilmjeit január 7-én este az Uránia nagytermében.
A vetítés előtt Szász János és Janisch Attila osztályvezető tanárok pár szóban ismertették az évfolyamot és a 6×6-os rendszert, ahol rendezők, operatőrök, vágók, forgatókönyvírók, hangmérnökök és gyártásvezetők együtt dolgoztak három évig. Ismerős már ez a csapat, tavaly tavasszal mutatkoztak be vizsgafilmjeikkel szintén az Urániában, ahol hasonlóan nagy tömeg várta a filmjeiket. Akkor féléves vizsgafilmek voltak a terítéken, melyek különböző témakörökben készültek, most a diplomafilmjeiket láthattuk. Itt semmilyen megkötés nem volt, a hét film hét teljesen különböző témát dolgoz fel, hét teljesen egyéni rendezői attitűd tükröződik bennük.
A 6×6 ez esetben 43: összesen ennyien végeztek ebben a képzési rendszerben. Szász János folytatást ígért, már a második osztály is működik, a végzős hallgatók pedig mesterképzésre jelentkeztek. Szász azt mondta, hogy azért hozták létre ezt a 6×6-os osztályt, hogy „leradírozzák” az eddigi magyar filmeseket a pályáról. Ha leradírozni éppen nem is fogják, de merem állítani, hogy már most felírhatjuk a neveiket.
Visky Ábel Romanian Sunrise című filmje rögtön berántott a mély vízbe: egy fiatal fiú lemegy a román tengerpartra, hogy megkeresse apját, de nem a kíváncsiság hajtja, hanem az élni akarás – az apa lehet számára a potenciális donor. A fiú nem tud románul, az apa nem tud magyarul, így a párbeszédek, a félbeszakadt mondatok a román, a magyar, az angol és a német szavak keverékei, melyek már-már az abszurd határát súrolják. A rendező a román újhullám formai megoldásait alkalmazza, a kamerakezelés jól illeszkedik a történethez: kézi kamera, kevés közeli, sok kistotál, hosszú snittek, állandóan remegő képek. A román új hullám második vonulatába, a nehéz családi problémákat feldolgozó filmek csoportjába akár be is illeszthető ez az alkotás. Ez pedig nemcsak a formai megoldásoknak, hanem a történet és a karakterek életszagúságának is köszönhető.
Szabó Mátyás Határ című filmje rengeteg jelentésréteggel bír, ha akarom, parabola, ha akarom, abszurd dráma. Színészeket, formát és stílust tekintve számomra egy majdnem tökéletes alkotás. A történet helye és ideje meghatározhatatlan, ezzel a film mintegy megugrik egy szintet és általánosabb értelmezésért kiált. Majdán, a kócos hajú rab egy vasúti hajtányon tologatja az őrmestert, aki egy véletlen folytán belezuhan a patakba, így Majdán megszabadul. Ám a láncot nem tudja leoldani a kezéről, így kénytelen a vasúti sínen maradni és továbbhhaladni a hajtánnyal. Találkozik egy lánnyal – mintha egy mesében lennénk –, aki vizet ad neki, és együtt mennek vissza a kútra. A fiú a hajtányhoz van kötve, a lány elindul segítségért, hogy kiszabadítsa a fiút. Az őrmester azonban hamarabb megérkezik, Majdán pedig fittyet hányva a parancsra, elindul az ellenkező irányba. A filmet a játékosság és a komoly hangvétel váltakozása tartja ritmusban, folyamatosan határon mozgunk, nemcsak a főszereplő, hanem mi is, hol nevetünk, hol elkomorodunk.
Fila Zsófia Két vödör című filmjében szintén egy furcsa figura a főszereplő, ám itt a hangvétel sokkal borúsabb. Egy feltételezhetőleg apa-fia párost ismerünk meg, akik mély szegénységben élnek, egyetlen vagyonuk Ambrus, a ló. A fiú a lóval bensőségesebb viszonyt alakít ki, mint az öreggel, aki csak parancsszavakat intéz felé. A ló eladása után a fiú varázslat segítségével eltünteti a rosszakaróját. Lehetne ez egy mágikus-realista történet, de valahogy nem kerekedik ki, nem áll össze, és ami még nehezebbé teszi a film megértését, hogy nem tudunk azonosulni a fiúval, nem értjük. Így hát marad a képek szépsége, a csontig hatoló hideg, és a varázslatos éjszakai égbolt, melyen felragyognak a csillagok.
Badits Ákos filmje teljesen elrugaszkodik a valóságtól és a súlyos témáktól. A Boglárka fantasy film, mese, burleszk és egyik sem. A történet meseszerű: van egy királyfink és az ő testvére, van egy gonosz szörny, aki elrabolta a királylányt, a feladat pedig a királylány megmentése. A filmet az élőszereplős jelenetek mellett animált betétek, kézzel készült rajzok és VFX-képek színesítik, melyek jól illeszkednek a film mesevilágába. Minden figurának van valami ismertetőjele: Richárd, a királyfi ragyog, Istók, a testvére összeszerelhető testrészekből áll, Istók segítő társa, Hilda kicsit duci, de annál talpraesettebb, a királylány tökéletes lenne, ha nem lenne rögtön kettő belőle. Minden ki van fordítva: a királyfi nem igazi hős, a királylány nem egy kedves lény, a szörny pedig nem is gonosz. Minden pillanatban meglepő fordulatot vesz a film, a közönség óriási nevetésekkel jutalmazta a meglepetéseket és a vicces képi megoldásokat.
Kemény Lili egy körkörös szerkezetet hozott létre Zsibvásár című filmjében: a film végén is ugyanaz történik, ami az elején, a kívülről belépett szereplő beáll a sorba, megpróbálja megváltoztatni a fennálló „rendet”, de nem tudjuk biztosan, hogy sikerült-e neki. A kezdő képek alapján azt hittem, hogy egy kosztümös filmet fogok látni, ám ez hamar visszájára fordult: a film a kosztümös műfajból csak a kosztümöt, azaz a jelmezt és a díszletet tartja meg. Karinnal, a főszereplővel együtt fokozatosan ismerjük meg a tehetős családot, amelynek tagjai egy vidéki kastélyban laknak és állandóan lopkodnak egymástól. A kamera köröz a lopott holmik között, az asztal körül, a családtagok között, mindig keresi a tolvajt, de itt mindenki tolvaj, és nincs megállás. Az abszurd történet szereplői érzékenyen megformáltak, a párbeszédek kifinomultak, a narrátori szöveg pedig szépen összegzi és értelmezi a filmet.
Hartung Attila nehéz témát választott, a Mindig csak című film főszereplője egy katolikus pap, aki atyáskodni próbál egy, a múlttal szembenézni nem tudó, öregember felett. A történet átsiklik a nehéz jelenetek felett, az azonosulás lehetőségét pedig a néző nem kapja meg: sem a pappal, sem az öreg Gáborral nem tudunk igazán együttérezni. Nem világos a kettejük közötti kapcsolat sem, ezért a kocsmajelenet – ahol az öreg meggyón és feltárja a múltbeli titkait – nem hiteles. Gábor besúgó volt, a legjobb barátjáról írt jelentéseket, akinek később elvette a feleségét. A besúgás tematikát nagyon nehéz úgy filmre vinni, hogy az valószerű legyen, árnyaltabb figurák és mélyebb emberi kapcsolatok felrajozlásával sem biztos, hogy sikerült volna. Hartung Attila ezúttal kemény fába vágta a fejszéjét, de előző filmjei, az Ischler és a Fasírt, melyeket tavaly láttunk, egyöntetű sikert arattak.
Kovács István Betonzaja valószínűleg Andy Vajna kedvence a hét kisfilm közül, klasszikus hollywoodi történetként is megállná a helyét. A főszereplő Dia egy bokszoló csaj, aki a betonrengetegben nőtt fel. Bokszmérkőzésre készül, ő a legjobb a csapatban, az edzője a pasija (akit Mátray László alakít), mindent megtesz a győzelemért. Lehet, hogy csak Sztarenki Dóra személye miatt, de mintha a Terápia egyik szálának a kibontása, továbbgondolása lenne a film: sportoló lány, aki az edzőjével kavar, apuka nélkül nőtt fel és a legfontosabb számára a verseny. Kovács meginghatatlan szerkezetre húzza rá a történetet, a szereplőket fokozatosan árnyalja, jól adagolja az információkat Diáról és a családjáról. A lány teherbe esik, de nem tud lemondani a meccsről, mert a körülmények és az edzője tovább lökik. A tehetetlenségét hosszú futásokon vezeti le, melyek megszakítják a film célratörő ritmusát és vizuálisan is megtörik a folytonosságot, szinte belefeledkezünk ezekbe a képsorokba.
A Végecsapó című diplomafilm-vetítés nem valaminek a vége, hanem jóval inkább a kezdete, ezek a rendezők, ki így, ki úgy, de készen állnak a nagy megmérettetésre: a nagyjátékfilmre. A leradírozásról pedig később még beszélünk!
