Idén sem maradtunk Oscar nélkül: egy idegen nyelvű (Saul fia) és egy kisfilmes (Mindenki) díj után most diák-Oscart nyert magyar rendező. De mi is az a diák-Oscar? És hogyan jön a magyar diplomafilmhez Angelina Jolie? Kovács Istvánnal a vajdasági gyerekkoráról, a háttérben zajló délszláv háborúról, és persze a szarajevói ostrom alatt játszódó, Oscar-díjas kisfilmjéről beszélgettünk.

Tudtál róla, hogy a ti filmeteket nevezte az SZFE a diák-Oscarra?

Tudtam, de nem számítottam rá, hogy nyerünk. Az elmúlt két évben két szuper magyar film is eljutott a jelölésig, és végül nem kaptak díjat. Épp a szarajevói filmfesztiválon voltunk a szarajevói ostromról szóló filmünkkel, amikor megtudtuk, hogy jelöltek minket a díjra. Egy hónappal később, a születésnapomon iszogattunk a forgatókönyvíróval, Gasztonyi Kálmánnal, és azon viccelődtünk, milyen giccses lenne, ha pont ma telefonálnánk az Oscar miatt. Tíz perc múlva megcsörrent a telefon: ismeretlen szám, Hollywood. Shawn Guthrie szólt bele a Student Academy Awardstól, és megkérdezte, mit csinálok október elején, mert ki kéne menni Los Angelesbe, nyert a film. Nagy örömben úsztunk aznap Kálmánnal.

Úgy mentél ki a gálára, hogy ha már így alakult, az arany diák-Oscart akarod megnyerni?

Mindenki szeretné megnyerni, de az az igazság, hogy az amerikaiak nem sok jelentőséget tulajdonítottak ennek. Ha azt látom, hogy sokat számít, kié lesz az arany szobor, talán engem is jobban érdekelt volna. Egy hétig voltunk kint, és a díjátadónál sokkal fontosabb volt az a rengeteg találkozó, amit az Akadémia szervezett nekünk. Találkoztunk a Fox Searchlight igazgatójával, Spike Lee PR-csapatával, az X-Men-filmek producerasszonyával. Elképesztő tisztelettel és érdeklődés fordultak felénk: nem csak udvarias csevegés folyt, tényleg megnézték a filmjeinket, és azokról kérdezgettek. Kíváncsiak voltak, kik vagyunk, honnan jöttünk, és mivel szeretnénk foglalkozni. Tudják, hogy ez a 19 nyertes pár év múlva lehet, hogy Hollywoodban fog dolgozni, és így is viszonyultak hozzánk.

Fotó: Czirják Pál

Ez olyan kapcsolatrendszer, amit később tudsz majd kamatoztatni? Felhívhatod például az X-Men-filmek producerét, hogy helló, van egy filmötletem?

Ha van egy jó ötletem, biztos elolvassák majd, és ha érdekli őket, foglalkoznak vele. Ott egy jól működő gépezet dolgozik azon, hogy jó ötlet kukába ne kerüljön.

Volt, aki jelezte, hogy szeretne veled dolgozni?

Ügynökök és menedzserek mondták. Kérdezgették, milyen filmek érdekelnének, illetve én is meséltem nekik a két nagyjátékfilm-tervemről. Az egyik a boszniai háborúról szól, a másik a 90-es évek magyar szexiparában játszódik.

Érdeklik az amerikaiakat ezek a kelet-európai történetek?

Egy univerzális háborús történet valószínűleg jobban érdekelné őket. De sosem lehet tudni. Az is lehet, hogy az Ostrom alapján majd ők nyomnak a kezembe egy forgatókönyvet.

Szeretnél Amerikában dolgozni?

Persze. Ki ne szeretne? Én az Északi-sarkon is forgatnék, ha jó a sztori. A történet a lényeg; másodlagos, hol készül a film.

Hogyan nézett ki a díjátadó, mennyiben emlékeztet a nagy Oscar-gálára?

Annyiban, hogy ezt is iszonyú profin megszervezték. Csak itt lazábbak az emberek. Ez nem egy black tie event, amin szmokingban kell szorongani. És mivel nem adták el a közvetítési jogokat hatvanvalahány országba, nem keverik le a beszédeket 45 mp után. Diákok vagyunk, nem várta el senki, hogy fél perc alatt ledaráljunk egy frappáns szöveget.

Az Ostrom stábja a díjkiosztón

Milyen beszéddel készültél?

Szerettem volna megköszönni a számomra fontos embereknek, a munkatársaimnak, a tanáraimnak, a mentoraimnak, az iskolámnak a segítséget. Ez sikerült is.

Izgultál?

Persze. De a diák-Oscar abban is különbözik a nagy Oscartól, hogy itt nem öt jelölt közül választanak ki egy nyertest. Aki itt volt, már mind nyert. Szóval ez egy jóleső izgalom volt.

Mekkora súlya van egy diák-Oscarnak?

Ha az Akadémia díjat ad valakinek, arra felfigyelnek. Segít eljuttatni a filmet a nézőkhöz, és végső soron az a legfontosabb, hogy nekik adjon valamit a film, hiszen azért készítettük. Ha nem kaptunk volna díjat, a téma miatt akkor is azt gondolnám, hogy az Ostrom a legfontosabb filmünk. Valahogy itt ért be mindannyiunk tudása.

Kovács István 1985-ben született Zentán. 2015-ben diplomázott Janisch Attila és Szász János osztályán az SZFE BA, 2018-ben Enyedi Ildikó osztályában az MA-képzésen. Diplomafilmje, a Betonzaj egy teherbe eső kickbokszolólány történetét dolgozta fel izgalmas vizuális megoldásokkal, a főszerepet a Terápiából ismert Sztarenki Dóra játszotta. A 2. Magyar Filmhéten a Legjobb kisjátékfilm díját nyerte el, és a Busho nemzetközi rövidfilm-fesztiválról is a fődíjat vihette haza. 2016-ban Köbli Norbert forgatókönyvéből forgatta le a Szürke senkik című első világháborús filmet, amivel a 3. Magyar Filmhéten a legjobb tévéfilm és a legjobb tévéfilm-rendezés díját nyerte el, tavaly pedig az Asszonyok lázadása című dokumentumfilmet a szülővárosától nem messze fekvő Oromhegyesről, ahol a délszláv háború ellen tiltakoztak a falusiak. Az Ostrom az SZFE MA képzésén készült diplomafilmje.

Szerinted mi fogta meg az Akadémiát a filmetekben?

Az, hogy univerzális a történet. 1994-ben, Szarajevóban játszódik, de játszódhatna akár 2018-ban, Szíriában is. Rendezőként két dolog érdekelt: hogyan tudunk egy kis dolgon keresztül valami nagyról, jelen esetben egy hajmosáson keresztül a háborúról beszélni. Másrészt az, hogyan jelenik meg a női szemszög egy háborúban. Ezt ritkán látni filmen. Kubrick Acéllövedéke részben szól arról, mit jelentett a vietnámi háborúban nőnek lenni, hiszen az elején egy vietnámi prostituált dolgozik az amerikaiaknak, a végén pedig egy női mesterlövész tartja sakkban az osztagot. De ez csak a kevés példa egyike. És persze kihívás volt az is, hogy diplomafilmes költségvetésből újrateremtsük az ostrom alatt álló Szarajevót, amihez sok segítséget kaptunk a Filmalaptól, az SZFE-től és a producereimtől.

Meg Angelina Jolie-tól is, akinek a hátrahagyott díszleteiben forgattatok.

Ez igaz, de amúgy nem Angelina Jolie forgatott ott először Szarajevót A vér és a méz földjén-ben, hanem angol tévéfilmesek a 90-es években. Ez egy régi szovjet laktanya Kiskunlacházán, amit ripityává lőttek. Nem csak magyar és szovjet panelházak vannak ott, így elhiteti magáról, hogy ez az ostrom alatt álló, építészetileg meglehetősen eklektikus Szarajevó. Így sem volt egyszerű a forgatás, mert ez egy lakatlan hely, ahol elburjánzott a növényzet, rozsdás szögek álltak ki mindenhonnan. Gondosan ki kellett találnunk, hol lesznek a képhatárok, és mi fog látszódni a filmben, mert egy lakott város benyomását kellett megjelenítenünk. Ehhez például egy játszóteret is felépítettünk, ahová eltemetik a halottaikat az emberek. Szarajevó zöld területei tele vannak sírokkal, mert a háború alatt nem tudták hova temetkezni, így parkokba, játszóterekbe, útkereszteződéseknél hantolták el a halottakat. Ez olyan erős képe az ostromolt városnak, hogy mindenképp be akartam rakni a filmbe.

Az Ostrom történetét könnyen össze lehet foglalni: egy nő hajat akar mosni a délszláv háború idején, és akár az életét is kockáztatja, hogy ehhez vizet szerezzen. Ennél eggyel mélyebb szinten miről szól számodra a film?

Az a jó történet, amit egy mondatban el lehet mesélni. De ebben az egy mondatban sok mindenről szerettünk volna beszélni. A gyászról, az elszakítottságról, és arról, hogyan lehet túllendülni nőként azon, ha meghalt a férjed. Amikor a film végén azt mondja, hogy nem tudja ezt csinálni, az nem arról szól, hogy nem jöhet be az udvarlója a lakásba, mert véres a nő feje a radiátorfolyadéktól, amivel végül megmosta. Hanem arról, hogy nem tud úgy tovább élni, mintha nem történne semmi.

Kovács István: Ostrom

Ez a nő az ostrom alatt is próbál ismerkedni, élni a hétköznapi életét, de szembesül azzal, hogy a háborúban eltolódtak a súlyok, a túlélésért sok mindent fel kell áldozni, és ezek közül az egyik a normális élet. A háborúban csak távolról tudod megszagolni azt, aki régen voltál. A forgatás után találtam egy történetet egy nőről, aki mindennap festette magát az ostrom alatt, hogy úgy nézzen ki, mint előtte. És soha nem futott az utcán. Úgy volt vele, ha lelövik, akkor lelövik, de nem fog másképp élni. Ez szép. A női tartás olyan titok, amire én férfiként nagyon kíváncsi vagyok.

Mennyiben önéletrajzi ihletésű a történet? Te is a délszláv háború alatt nőttél fel.

Mi szerencsére nem voltunk életveszélyben. Zentán, a Vajdaságban nőttem fel, és Szerbiába nem jött át a háború. De ez nem jelenti azt, hogy a katonaköteles férfiak ne lettek volna veszélyben. Erről szól az Asszonyok lázadása című dokumentumfilmem. Az oromhegyesi asszonyok elzárták a férfiakat egy szórakozóhelyre, miután egyszerre több, mint 200 meghívó érkezett a faluba. Így tiltakoztak a háború ellen.

Ti függetleníteni tudtátok magatokat a háborútól?

Nem. A szarajevóiak élete arról szólt, hogy ha kiléptek az utcán, futottak A-ból B-be, mert az utcán folyamatosan lőttek, és próbáltak vizet és élelmet szerezni. Mi ezt nem éltük át, de azért sok reflexet hozott magával a háború. Például hogy nem szabad ajtót nyitni senkinek. Féltünk, hogy jön a postás a behívóval, és elviszik apámat katonaorvosnak. Ha megszólalt a csengő, meg se szabadott mozdulni, nehogy meghallják, hogy itthon vagyunk. Sok áramkimaradást éltünk át, és a csendes, hideg éjszakákon hallottuk, ahogy szétlövik Vukovárt, pedig 100 km-re zajlott tőlünk a háború. Rengeteg feldolgozatlan történet van még ebből a háborúból, amivel foglalkozni kéne, csak hát nehéz beszélni a nemzetiségek közti feszültségekről. A titói rendszer egy időre elnyomta, kisimította ezeket, hogy annál nagyobb erővel törjenek felszínre, amikor az egykori jugoszláv államok élére olyan vezetők kerültek, akiknek a politikája nem épp a közös hang megtalálásáról szólt.

Kovács István: Ostrom

Milyen volt magyarként élni ebben az etnikai és nacionalista konfliktusokkal teli térségben?

Én ebből keveset éreztem a bőrömön. Nem kötöttek belém sosem, ami valószínűleg a testalkatomnak is köszönhető. Meg annak is, hogy Zentán és a Vajdaság egy részén évszázadok óta élnek egymás mellett szerbek és magyarok sok más nemzetiséggel, és nincsenek köztük ilyen jellegű konfliktusok. Probléma akkor volt, ha olyan emberek jöttek szélsőséges ideológiával a Vajdaságba, akik nem szokták meg, hogy több nemzetiség él egymás mellett, és nem értették, miért vannak itt egyáltalán magyarok. Illetve akkor, amikor megjöttek a behívók, és a magyarok elkerültek a horvát hadszíntérre, ahol előfordulhatott, hogy a horvát és a szerb hadseregben is magyarok álltak egymással szemben, és egymást lőtték, holott semmi problémájuk nem volt a másikkal.

A háborúk végigkísérik a családod történetét. Az SZFE-re olyan kisfilmmel vettek fel, amelyben nagyapádék II. világháborús bujkálásának a történetét dolgoztad fel.

Hihetetlen életútja volt nagyapámnak, amiből szeretnék majd egyszer nagyjátékfilmet írni. Amikor az oroszok bevonultak Budapestre, krumplipucolás címén elhurcolták a magyar nőket. Mindenki tudta, hogy sokukat megerőszakolják. Amikor hallották, hogy jönnek az oroszok, a ház lakói lementek a pincébe. Onnan kapkodták ki a nőket, mire nagyapámék kitalálták, hogy ráterítenek egy pokrócot a testvérére, és ketten ráülnek, mintha pad lenne. Így menekült meg a 16 éves nővére. Ezt a világháborús történetet a kisfilmben áttettem Budapestről az Újvidékre, a megtorlások idejére. Amikor a magyar bevonultak Újvidékre, sokakat megöltek a helyi szerbek és zsidók közül. Tito a hatalomátvétele után szintén elindított egy megtorlási hullámot, amelynek elszenvedői részben a magyarok voltak. Ebbe az időszakba, szovjetek helyett szerbekre írtam át a történetet, mert arról a térségről akartam beszélni, ahonnan származom.

Már gyerekként tudtad, hogy filmrendező leszel?

17 éves koromban döntöttem el. Két évvel azelőtt vesztettem el édesapámat. Addig orvosnak készültem; orvoscsaládban nőttem fel. A középiskolában változott meg az érdeklődésem, amikor elkezdtem filozófiát tanulni. Elkezdtem írogatni, verseket, novellákat, és ezzel megjöttek az első sikerélmények. Aztán megnéztem a Mulholland Drive-ot. Annyira megtetszett, hogy elhatároztam, filmrendező leszek. A vajdasági középiskolák műveltségi vetélkedőjére készítettem egy kisfilmet. Sok rendező átesik a Lynch-korszakán: én ezzel az absztrakt, elborult hangulatú, leginkább a Radírfejre hajazó kisfilmmel tudtam ezt le. Ahhoz képest, hogy fogalmunk se volt, mit csinálunk, egész jól sikerült. Felbátorodtam, és 2006-ban felvételiztem a Színműre. Az utolsó fordulóban estem ki. Enyedi Ildikó jó döntést hozott, hogy nem vett fel. Úgy látta, ezzel tesz nekem jót, mert mozog bennem valami fontos. Öt évet kellett várni, hogy újra induljon a rendezőszak, és akkor Szász János és Janisch Attila felvettek. Közben pedig elvégeztem a jogi egyetemet.

Fotó: Czirják Pál

Miért döntött jól Enyedi Ildikó?

Ha felvesz az egyetemre, most lehet, hogy más típusú filmeket csinálnék. Húszévesen az ember a Művészettel foglalkozik, Antonionival, Fellinivel, újhullámmal. De fontos meglátni, hogy mitől működik például az amerikai film, miért nézi rengeteg ember. Gyerekként sok amerikai filmet néztem, de huszonévesen kellett pár év, hogy visszataláljak a középúthoz, és megértsem, miért szeretem annyira A pankrátort, Az ember gyermekét, vagy akár az európai filmben a skandináv és az olasz vonalat. Ők egyéni hangzású filmeket tudnak készíteni, amik mégis viszonylag nagy közönséget érnek el. Én is igyekszem megtalálni az egyensúlyt a profi történetmesélés és a személyes hangvétel között.

Mi volt az, ami akkoriban mozgolódott benned?

Sok minden történt velem az alatt az öt év alatt. Fontos barátságokat, nélkülözhetetlen élményanyagot szereztem. A következő felvételire már a nagyapám történetét vittem, visszanyúltam tehát ahhoz, amiről én tudok igazán mesélni. Szabó Istvánnal pár havonta szoktam találkozni, és ő is azt mondta, az a legfontosabb, hogy megtaláljam, miről tudok úgy beszélni, ahogy senki más.

Mi az a személyesség, amit beleviszel a filmjeidbe?

Nehéz ezt megfogalmazni. Azt tudom csak, hogy ezeknek a személyes jegyeknek maguktól kell megszületniük. Nem lehet egy előre determinált stílussal dolgozni, hogy például nagytotálokkal mesélek el egy történetet akkor is, ha beleszakadok. Rendezőként úgy kell elmesélnem egy filmet, hogy az hű legyen a történethez és a közönséghez is megtalálja az utat. Az Ostromnál sokat gondolkodtunk például azon, hogy mire forgassunk: VHS-re, filmre, digitálisra? 2018-ban ez már fontos dramaturgiai döntés, hiszen sokféle technika áll rendelkezésre, és ezek más-más hatást érnek el. A digitális kép sokkal tisztább, kisimultabb, amiről úgy éreztük, nem illene az ostromlott Szarajevó világához. Úgy döntöttünk, 16 mm-es filmre forgatunk, mert azzal nem lehet szépelegni. Több rajta a kosz, és karcos, kemény lesz a kép.

És miért volt fontos, hogy lejárt szavatosságú filmszalagra forgassatok?

Filmre forgatni drágább, mint digitálisra. A 16 filmtekercsből csak öt volt új, a többit ismerősöktől gyűjtötte össze az operatőrünk, Dévényi Zoltán. Ezek közül több is lejárt, ami nekünk most jól jött, mert eklektikus, de mégis egységes képi világot akartunk teremteni. És egy lejárt Fuji teljesen más hatást kelt, mint egy lejárt Kodak. Az zöldes, ez kékes-szürkés világú. Éjszakai jeleneteket nem lehetett már forgatni velük, de a nappali háborús légkör karcosságát jól visszaadták.

Kovács István: Ostrom

Hogyan alakult ki Szabó Istvánnal ez a mester-tanítvány viszonyotok?

Vannak fontos emberek az életemben, akiknek megmutatjuk és átbeszéljük az ötleteinket Gasztonyi Kálmánnal, a forgatókönyíróval. Az iskolából ilyen Németh Gábor, Schulze Éva, Szász János, vagy épp Enyedi Ildikó, az iskolán kívül pedig Sasha Manic és Szabó István. Amikor befejeztem a BA-képzést, elgondolkoztam, hogy kik azok a nagy filmrendezők, akiktől még nem tanultam. Mivel Szabó István filmjeit – különösen a Bizalmat és az Apát – nagyon közel érzem magamhoz, úgy döntöttem, felhívom, hogy szeretnék vele beszélgetni. Ő pedig belement. Az első alkalom nagyon jól sikerült, és azóta pár havonta találkozunk, megmutatom neki a filmjeimet, vagy csak kérdezgetem, ő hogyan dolgozik. Rengeteget tanultam tőle, az energiáról, a színészvezetésről, a történetmesélésről. A filmkészítés egy szakma, aminek sok fogását meg lehet tanulni az iskolában, de egy másik részét csak ezektől a csodás alkotóktól lehet.

És mit szólt az Ostromhoz?

Szerette. Azt mondta, szép emberi történetet alkottunk. Amikor felhívtam, hogy bekerültünk a legjobb 7 közé, azt mondta, szerinte az Akadémia észre fogja venni ennek a történetnek a fontosságát. Ez nagyon jólesett, főleg, hogy így is történt, és nyertünk a diák-Oscaron.