Horaţiu Mălăele neve színházból és filmekből egyaránt ismerős, főképp színészi munkájáért. A Néma lakodalom (Nunta mută) az első játékfilm, amelyben a kamera másik oldalán áll – és nem kevés sikerrel. Érezhető, hogy nem filmesnek készült, de érzékenyen és értelmesen közelíti meg a mesék és a puszta valóság világához egyaránt tartozó történetet.
Egy tévés stáb útnak indul egy falu polgármesterével, hogy az bemutassa a különös és lepusztult helységet, ami már sokkal inkább ipari zóna, mint az egekig magasztalt békés vidéki élet bölcsője: beton és sárrengeteg egy kis fatemplom romja körül, ahol hallgatagon bolyong néhány feketébe öltözött özvegyasszony, egy fehér ruhába öltözött lány, és a falu kiöregedett prostituáltja.
A szomorú környezet hangulatához tökéletesen illenek a sötétbe burkolózó alakok, de a lányka már felkelti a tévés riporter érdeklődését és kérdezősködni kezd a hely történelméről. Kérésére elmondják (nekünk) a néma esküvő komikusnak induló tragédiáját: megtudjuk, hogy valaha gyönyörű mező volt a betonpuszta helyén és boldog emberek lakták a vidéket, egy egész legendáriumra való csodabogár: bekattant feltaláló, lecsúszott dzsentrik, kocsmáros és elárusító, vérbeli zenészek, kiöltözött és kisminkelt csinos kurva, szerelmes fiatalok, egy erdőben kószáló tündérszerű leány és egy kedves törpe – mintha csak égi és földi lakók osztoznának a szép élet áldásában. Ebben a mesebeli világban az emberek legnagyobb bosszúsága az, ha rossz az időjárás, ha kifogy a lámpából az olaj, vagy ha egy fiú és egy lány a pajtában vagy a mezőn keresi az alkalmat titkos találkákra és így halogatja a házasságot.
Amikor azonban meghirdetik az örömteli eseményt – Iancu és Mara lagziját –, különös dolgok kezdenek történni a faluban. Először egy filmeket vetítő mutatványos, aztán egy vándorcirkusz dúlja fel az idillt: az egyik a kommunisták előretörését mutatja be, amin csak nevetni tudnak a jó kedélyű lakosok, a másik egy különösen váltakozó és egyensúlyt vesztett világba vezeti be az embereket. A cirkusz magával viszi a helyi törpét, hogy örök gyerekként élhessen társaival, az erdei tündért pedig megölik a várva várt lagzi előestéjén.
A tündér és a törpe eltűnése előrevetíti, hogy nagy változások várhatók a faluban: kétfelé válik a szépség és a valóság világa. A valóság világában meghal Sztálin – és ez kihat az esküvőre is, mert halállal fenyegetik meg a csend- és rendszegőket; ennek a körülménynek köszönhető az is, hogy a tervezett lakodalom gyászos hangulatú összejövetelbe torkoll.
Ha mindeddig békés derű, ártatlan humor és kedves viccek jellemezték a jeleneteket, lassan groteszk helyzetek és erőszakos ellentétek veszik át a helyüket – míg teljesen el nem veszik a néző kedvét a mosolygástól. És Mălăele ugyanúgy ért az elszomorításhoz, mint a megnevettetéshez, óvatosan adagolja a szimbólumokat, játszik az archetípusokkal és a történelemmel – és így a nézőkkel is. Tudja, hogyan vezesse át őket egyik érzelmi állapotból a másikba, miközben elámítja őket meséjével. Csak akkor találja magát idegen terepen, amikor a film kerettörténetét mesélné. Nagyot akar mondani, ellentétet akar építeni, hogy a lepusztult siratóasszonyok által lakott gyártelep sokkoljon a zöld mezőkhöz, az aranyló búzakalászokhoz és a szimpatikus szereplőkhöz képest. Csak görcsösen sikerül elmondania, hogy mi az, amit megölt „a kommunizmus” (vagy csak inkább a Gonosz?). A bevezető suta és idegenszerű, viszont a felidézett történet a csodáival együtt olyan természetesként hat, hogy a néző úgyis Mălăele mesevilágának az emlékével hagyja el a vetítőtermet.
