Bár néhány – tipikusan elsőfilmekre jellemző – gyermekbetegségét egészen a zárlatig nem képes levetkőzni, a Vengeance mégis unikális élmény.

Bár jobbára színészként (Becstelen Brigantyk, Banks úr megmentése, Az alapító) ismeri a nagyközönség, B.J. Novak már a kamera túloldalán is megmérette képességeit – például a Hivatal  című brit mockumentary tengerentúli verziója (The Office US) alkalmával, melyet nemcsak színészi, de írói, rendezői és produceri minőségben is jegyzett. Direktori tálentumát az elmúlt bő egy évtized során főként a televízióban csiszolhatta, nemrégiben viszont debütált első saját nagyjátékfilmje, a Vengeance, mely – dacára annak, amit a sekélyesnek tűnő cím sugall – nem vériszamos bosszúthriller, hanem szerzői tapintású, szilaj kitárulkozásvágy szülte road movie, melyben szinte észrevétlenül oldódnak fel a legkülönfélébb műfajok. Igazi egyszemélyes szerelemprojektről van szó: Novak színészként, forgatókönyvíróként, producerként és rendezőként is közreműködött benne, a Vengeance azonban valószínűleg mégsem tudatos tervezés eredménye. Maga a direktor vallotta be, hogy agyában egy spontán pillanatban gyúlt szikra: az egyik filmfesztiválon megakadt a szeme egy azonos című mozi plakátján. A kilenc betű szinte megdelejezhette Novakot, ugyanis a forgatókönyv – ha hihetünk színes kis anekdotájának – e revelációértékű mozzanatot követően kezdett körvonalazódni benne.

A „fogantatás” körülményei már csak azért is lényegesek, mert az opusz története sem más, mint szertelen, mohó ötletek füzére. Ben Manalowitz (maga Novak alakítja) sikerhajhász New York-i író: a szakma csúcsáról és pompás hírnévről ábrándozik, üres óráiban pedig imádott hobbijának, a szoknyavadászatnak hódol. Életének poshadt állóvizét egy váratlan telefonhívás kavarja fel: tudomására jut, hogy korábbi lepedőtársainak egyike, a texas-i Abilene nemrég rejtélyes körülmények között életét vesztette. A gyászoló család valamiért úgy hiszi, Bent szerelmi kapcsolat fűzte a lányhoz, s végül sikerül rávenniük, hogy tegye tiszteletét a temetésen. Megszeppent hősünk hamar a napszítta, poros Délen találja magát, megismerkedik Abilene bájosan kerge rokonaival, a búcsúztatót követően pedig vakmerő döntésre jut: mivel az elhunyt bátyja, Ty (Boyd Holbrook) úgy hiszi, testvére gyilkosság áldozata lett, Ben eltökéli, hogy segédkezik a nyomozásban. „Detektívmunkáját” valójában egy podcastsorozatban kívánja megörökíteni, s mivel erőfeszítéseit főnöke is díjazza, a törtető író óriási svunggal veti bele magát a munkába.

Kétség sem férhet hozzá: a Vengeance szellemes, üdítően friss és némely pillanatában egészen egyedi tónusú mozi, Novak azonban a zöldfülű rendezők tipikus hibájába esik: túl sok témát akar mélyen és aprólékosan boncolgatni. A Vengeance elsősorban a művészi és emberi önkeresés históriája: Manalowitz – aki a furcsa halálesetet afféle ugródeszkának akarja használni, hogy „szociográfiai” látleletet adjon az előítéletektől, frusztrációktól és ősi félelmektől mételyezett Amerikáról – lassacskán felismeri vállalkozása lehetetlenségét, s önnön gyarlóságaival is szembesül. Nyomozása, „szóban elbeszélt nagyregénye” egy ponton természetesen megfeneklik, s a néző ekkor eszmél rá, hogy Novak egy metatörténetet ágyazott az elbeszélésbe: Ben kudarcos podcastsorozata, írói-művészi elbizonytalanodása valójában azt hivatott nyomatékosítani, hogy nincsenek többé nagy, összefüggő históriák, a 21. századi Amerika-mítosz kergetése pedig merő délibábvadászat – mind Manalowitz, mind pedig Novak számára.

A Vengeance történetépítése mintha épp e tételt támasztaná alá. Novak ugyanis nem pusztán „a zsákutcába jutott szerzőről” óhajt mesélni, hanem az urbánus és vidéki, a demokrata és republikánus Amerika örök Janus-arcúságáról, sőt alapvető töredezettségéről (Manalowitz a nyitányban ismertetett elmélete szerint minden amerikai a saját, elvarázsolt „időbuborékjában” lebeg, ezért is hiú ábránd bármiféle társadalmi párbeszéd), miközben még a szűk látókörű, fegyverbolond, mégis empátiára érdemes déliek rétegzett bemutatására is igyekszik időt szánni. És akkor nem is szóltunk a dévaj műfaji zsonglőrködésről: Novak kaleidoszkópszerű „útifilmje” egyszerre harsány komédia, koromfekete krimi és csavaros film noir (ne feledjük, a zsáner olyan típusfigurái jelennek meg benne, mint az elszánt „magándetektív” vagy a holtában is veszedelmes „pókasszony”), sőt közelítésmódjával néha még a művész és a valóság érzékeny viszonyát tematizáló klasszikusokra (Hátsó ablak, Nagyítás) is hajaz. És ha már a különböző eredetű inspirációk leltározásánál tartunk: Manalowitz mintha Woody Allen neurotikus New York-i hőseinek fiatalabb, egyszersmind modernebb inkarnációja volna.

Jól látható tehát: Novak nem akarta feltalálni a spanyolviaszt, hiszen a szerzői- és műfajfilmes hagyomány legjavából merített – méghozzá széles mozdulattal –, ám a Vengeance mégis valódi unikum. Párbeszédei olykor egyenesen kolosszálisak, a kolorlokál ragyogó, Novak pedig egyetlen ponton sem méri el a tempót: higgadtan, finoman építi a cselekményt, míg az üresjáratok elenyészőek. És akkor még nem is említettük a pörölycsapásszerű finálét: Ben action gratuite-szerű tette Robert Altman felejthetetlen neo-noirját, A hosszú búcsút idézi. Amíg Novak ilyen elemi erejű meglepetéseket képes okozni nekünk, addig igenis van keresnivalója a mozis direktorok között. Ettől függetlenül örülnénk neki, ha legközelebbi filmje alkalmával szűkebbre állítaná a fókuszt, és gátat szabna közléskényszerének. Bízzunk benne, hogy képes lesz rá.