Lehet tehát akárhogy csűrni-csavarni a Palm Springs időhurkáról gondoltakat, Max Barbakow rendezői debütálásának igazi ereje közel sem a cselekmény „hurkoltságában” rejlik.

Az Idétlen időkig (Groundhog Day) műfajteremtő film. Harold Ramis 1993-as örökbecsűje óta van olyan, hogy „időhurkos film”. Tökmindegy, hogy sci-fi, komédia, akciófilm, dráma, horror vagy akármi, az alapvető zsánereket az időhurok sokat látott motívuma – mint a mindenkori cselekményt felforgató és a főszereplők karakterfejlődését felnagyító dramaturgiai és narratív eszköz – bekebelezi és „időhurkos filmmé” teszi. A szituáció, a konfliktus mindig hasonló: megérteni az érthetetlent, kutatni a végtelen végét, kiszabadulni a kíméletlen repetitivitás sziszifuszi csapdájából, hátrahagyva a tét nélküli lét rémisztően felszínes szépségeit és őrjítő mélypontjait. Az időhurok egy hermetikusan zárt metaforikus tér-idő-anomália, melyben a megismerhetetlen szabályok mentén történő ismétlődés katartikus-terapeutikus ereje (ismétlés a tudás anyja, ugye) világít rá a karakterek egy-egy feldolgozandó, korrigálandó, újraértékelendő személyiségvonására, tettére, döntésére.

Az időhurok-filmek az időhurok elszenvedőiről vagy épp élvezőiről szólnak, így vagy úgy, de némi példabeszéd-jelleggel: jobbá, erősebbé, teljesebbé, belátóbbá, alázatosabbá, koherensebbé, bölcsebbé kell válni ahhoz, hogy valaki lerázza magáról a monoton újrakezdés és újrabefejezés átkát. Nyilván valahol itt kellene elkezdeni az Idétlen időkig csecsén csüngő jobb és rosszabb filmek felsorolását, de túl sok értelme nem lenne. Alapvetően minden „időhurkos film” gerincét a továbblépéshez elengedhetetlen mentális, morális, vagy épp fizikai változás és változtatás – elsőre rémisztőnek tűnő – gesztusának, cselekedetének, gondolatának elfogadása adja.

Lehet tehát akárhogy csűrni-csavarni a Palm Springs időhurkáról gondoltakat, Max Barbakow rendezői debütálásának igazi ereje közel sem a cselekmény „hurkoltságában” rejlik. Az ugyanakkor kifejezetten bravúros húzás, hogy ellentétben a Ramis klasszikusát újragondoló-újrahasznosító filmekkel, a Palm Springs fergeteges expozíciója már a hurkon belül vázolja a legfontosabbakat. Ahogy a semmire se jó, megkeseredett, folyamatosan részeg, mindenre nagy ívben és rettentően szórakoztatóan szaró Nyles (Andy Samberg) az időhurok kezdőpontjaként értelmezhető esküvőn megismerkedik – azaz újra és újra, sokadszorra megismerkedik – a menyasszony komor, sebezhetően defenzív, imádnivalóan szarkasztikus és szintén látens-alkoholista nővérével (Cristin Milioti), az utóbbi évek egyik legviccesebb, legbizarrabb és legokosabb nyitójelenete. Pár üdítő perccel – és pár újra elkezdődött esküvővel – később fog csak leesni, hogy mi miért történt úgy, ahogy. Ezt a két besavanyodott, szociálisan és empatikusan is bénult, vaskos depresszió és szorongás megnyomorította, keservességükben is baromi vicces karaktert minden merőben eltérő tulajdonságuk ellenére is egyértelműen egymásnak teremtették. Jó nézni őket, jó hallgatni, ahogy utálnak mindent, ami körülöttük zajlik. Nagyon hasonló alaphelyzetből indul ugyan Victor Levin 2018-as Végállomás: esküvő (Destination Wedding) című hasznavehetetlenül túlírt és nyomasztóan zavaros romantikus komédiája, ami ellentétben Barbakow filmjével, közel sem volt romantikus, de legalább komédia sem. A Palm Springs – köszönhetően Andy Siara forgatókönyvének – túlhangsúlyozás és didaktikus dialógushegyek nélkül képes a „szerelem ünnepének” talmi-rózsaszín közegébe ágyazva éreztetni a két aszociális, reményvesztett, illúziótlan karakter ambivalens kapcsolatának legigazibb rezdüléseit.

Siara és Barbakow viszonylag nagyot dob – már amennyire A holnap határa után ez nagynak számít – az időhurok-filmek unalomig ismert alaphelyzetén: a cselekmény katalizátoraként egy kirobbanóan trágár és kacagtatóan meglepő szekvencia során ugyanis Sarah is bekerül a hurokvilágba Nyles mellé. A néző az időhurkot – és azzal együtt a nihilizmusba merült Nylest – így Sarah szemszögéből ismeri meg. Együtt élvezik és szenvedik el az időtlenség ürességét, de mégis külön: egy darabig jó poén a semmin nem változtató öngyilkosság, az esküvő ilyen-olyan megtorpedózása, a súlytalan bekúrások, szétcsúszások (sziasztok, hallucinált dinoszauruszok), a bármilyen veszteni valót nélkülöző káosz önfeledt megélése. De csak egy darabig. A vég nélküliség konstans állapotában az összezártság lassan kisemmizi a pőre szórakozás csábító carpe diem-élményét. A megismerkedés bájos, vicces, szexi pillanatai, a huroklét szépségeinek kiaknázása apránként tovatűnik, miközben egyre hangsúlyosabban kezd körvonalazódni egy elnehezedő, elmérgesedő kapcsolat képe. Ez pedig az igazi tragédia a komédia felszíne alatt: a végtelenben átélni végességet. Eddig nem volt jelentősége a tetteknek és a szavaknak, most már viszont van mit veszíteni. Ebben a világban a holnap mindig ugyanaz a ma, de az mégsem lehet többé ugyanolyan, ha az egyetlen valaki, akivel megoszthatjuk, akivel értelmet nyert, mást akar.

Márpedig Sarah mást akar: ellentétben a folyamatosan újra elérkező semmit víg beletörődöttséggel éltető embergyermekkel, ő ki akarja csomózni a hurkot. Az örök ismerősség szürreális bűvöletében válságba jutott kapcsolatukból a valóság félelmetes, képlékeny, ugyanakkor természetes kiszámíthatatlanságába menekülne. Nyles alig akarja elfogadni annak lehetőségét, hogy létezhet számára olyan jövő, amit megéri akarni. Együtt belefásulni a megszokottba vagy nyitni az ismeretlen felé és kéz a kézben szembenézni egy új holnappal, aztán egy másikkal, és egy újabbal? Siara és Barbakow filmjének fő kérdése ez, melyet ironikusan meg lehetne toldani azzal, hogy „míg a halál el nem választ”. A stáblista alatt kénytelenek vagyunk kicsit emésztgetni annak eshetőségét, hogy a Palm Springs szerzői mintha a kelleténél konzervatívabb módon tennék le voksukat a házasság ódivatú intézménye mellett. Ugyanakkor tény, hogy a szájbarágást mellőző, kétségtelenül okos és minden könnyed, kedves hülyesége ellenére is érett metaforájuk felépítése több mint kielégítő.

A film tempója a kelleténél sietősebb, Siara és Barbakow ezért a feszes 90 perc alatt néhány megpendített témát sajnos kevésbé kidolgozottan hagynak magára, ahogy pár mellékszereplő is többet érdemelt volna (többek között a mindig nagyszerű J.K. Simmons karakteréről van szó). Mindez azonban szőrszálhasogatás. A Palm Springs ugyanis minden kisebb hiányossága ellenére működik, de nagyon. Ebben pedig hatalmas szerepe van Samberg és Milioti szenvedélyes, inspirált, emlékezetes, részletesebb elemzést is elbíró – nem mellesleg tényleg nagyon vicces – alakításainak: Nyles és Sarah tökéletlen kapcsolata talán még időhurok nélkül sem vesztene organikus erejéből, nyomdafestéket nem tűrő humorából és esendő humánumából.

A Palm Springs azon kevés időhurok-filmek egyike, amely rávilágít arra, hogy az Idétlen időkig nem szent tehén. Ramis ugyanis – annak ellenére, hogy filmjének végkicsengése hasonló – nem merül igazán az alapötletének bénító frusztrációkkal teli mélyére, míg Siara és Barbakow rokonszenvesen kitárulkozva, a cinizmust szeretetre váltva, töretlen humorral néz bele az időhurok koncepciójának legsötétebb bugyrába, ott pedig nem talál mást, csak önfeladást. A Palm Springs végén nem csupán egy sebtapasz kerül a karaktereket emésztő magányra, Siara és Barbakow ehelyett a párkapcsolat motívumának precíz árnyalásán keresztül ünneplik a tényt, hogy a huroklét önhazugságával ellentétben az élet véges. Sokkal könnyebb ugyanis elfogadni a tegnapot, ha közben egy szerelemtől csillogó szempárban minden egyes új nap látjuk visszatükröződni saját magunkat, egészen az utolsó holnapig.