A 2008–2009-es gazdasági világválság nem hagyta hidegen a filmeseket, készültek presztízses dokumentumfilmek (pl. Kapitalizmus: Szeretem!, Bennfentesek) és játékfilmek (Egek ura, Tőzsdecápák: A pénz nem alszik). J.C. Chandor írói-rendezői debütálása, az illusztris színészgárdával megerősített Krízispont talán az eddigi legjobb dolgozat a témában.
A Krízispont nyitányában az Egek ura kísért: egy befektetési bank kisfőnökét (Stanley Tucci) egy élet munkája után, derült égből villámcsapásként kirúgják. Távoztakor egy pendrive-ot nyom egy fiatal protezsáltja (Zachary Quinto, a legutóbbi Star Trek-mozi Spockja) kezébe, rá ruházva ezzel egy befejezetlen kutatását. Az ifjú titán abszolválja a munkát, de nem sok örömét leli benne: exfőnöke számításai súlyos és elkerülhetetlen gazdasági katasztrófát jósolnak. Nem viszi sírba a titkot, leadja a drótot új főnökének (Paul Bettany mint yuppie), a rossz hír pedig egyre magasabbra jut a nagymenők táplálkozási láncában (Kevin Spaceytől Jeremy Ironsig).
A sztori ismert, és a Krízispont sem tér el tőle. Bár a történet és a karakterek papíron fikciósak, a film attitűdje realista-dokumentarista. A filmbeli befektetési bank mintájául a Lehman Brothers szolgált, John Tuld (Irons karaktere) neve pedig kísértetiesen hasonlít Richard S. Fuld-ra. J.C. Chandor részéről szegről-végről „így jöttem”-filmről van szó: apja négy évtizedet dolgozott a Merrill Lynchnél, eredetileg fiát is erre a szakmára szánta, de ő a filmezést választotta (bár bevallása szerint a válság előtt maga is belevágott az ingatlanbizniszbe, de kapott egy fülest, hogy szálljon ki, és nem is bánta meg). Chandor eddig reklámfilmes volt, a Krízispont az a sztori, amit csak ő tudott elmesélni. Nem túlzás filmjét a következő Tőzsdecápáknak nevezni: Stone annak idején ugyanígy az örege sztoriját mesélte el a maga egyszerre bennfentes és kritikus szemszögéből.
A Krízispontot gyakran thrillerként tételezik, de suspense-t ne várjunk tőle. Ha már mindenképpen műfajt keresünk, úgy hat a nézőre, mint egy katasztrófafilm, melyben a szokásos monstrumnál valami sokkal pusztítóbb fenyeget. A katasztrófát emberi hibák, gyarlóság, sőt kapzsiság okozza (ahogy a Cápában sem zárhatott be a strand a forró szezonban), a filmbeli cég egy hatalmas Titanic, melyről patkányként menekülnek a játékosok, krízishelyzetben kimutatva foguk fehérjét. A filmet elsősorban a főhőssel való empatikus azonosulás működteti: a szimpatikus kispályás felismeri a közelgő katasztrófát, azaz többlettudás birtokába jut, a néző pedig már ismeri a történet végét, így együtt csöppenünk bele egy sor váratlan helyzetbe és ismerjük meg a piramis csúcsán, a világ tetején tanyázó nagykutyákat, az armageddon előtt már-már feljutva egészen istenig (akinek helytartója a főfőnök Tuld).
Amikor nem kvázi-katasztrófafilmként operál, elsősorban drámaként és tényfeltáró-oknyomozó játékfilmként viselkedik, mindkét zsánerben Oliver Stone stílusára emlékeztetve. Előbbiben kissé hamisan muzsikál, a karakterek morális vívódásainak hitelessége vitatható, és giccsből sincs hiány (haldokló kutya?). Lehet viszont ezt sokkal rosszabbul, érdektelenebbül is csinálni, a Krízispont drámaként is felülmúlja az e sorok írója szerint krónikusan túlértékelt Egek urát vagy a (Stone tehetségét illetően is elbizonytalanító) Tőzsdecápák: A pénz nem alszik című gigagiccset, amiben ugyanakkor nagy szerepe van a remeklő színészgárdának. Különösebb dráma tehát nincs, van viszont helyette realizmus: Chandor objektíven, empátiával ábrázolja karaktereit, nem ítélkezik, csak dokumentál, viszont sokkal elegánsabban teszi ezt, mint az HBO készítette és Curtis Hanson rendezte Too Big to Fail. A pontot az i-re a fekete humor teszi fel, erről akár a minden forró témát kizsákmányoló és kiparodizáló South Park a válságot tárgyaló Margaritaville című epizódja is eszünkbe juthat.
A Krízispont keveset vállal, de azt teljesíti. Több tudással fogunk távozni a moziból, mint amennyivel érkeztünk, minden lényegeset megtudunk az ominózus válságról, ez a „minden” viszont mégis kevés. A film tetőpontja Irons karakterének amorális és cinikus monológja, mely szerint nincs új a nap alatt, ilyen az emberi természet, a világ, az evolúció, mindig voltak és lesznek győztesek és vesztesek, utópiáról ne is álmodjunk. A témából nem következik, de vehetjük példázatnak is: a film karakterei mind a könnyebb utat választják, tehát az az erény, ha mi nem így teszünk, de jót ne várjunk cserébe. A Krízispont témájából adódóan különösebb tanulsággal nem szolgál, debütálásként, „így jöttem”-filmként viszont figyelemreméltó, nem is maradhat következmények nélkül: Chandor legközelebb már Robert Redfordot fogja rendezni egy All Is Lost címre keresztelt hajótörés-kamaradrámában.
