Az (általunk eddig ismert) univerzum legsikeresebb sci-fi-franchise-át (bő 40 év alatt 5 tévésorozat 703 epizóddal; 10 mozifilm; rajzfilm, könyvek és temérdek rajongói produkció) gyökereitől újragondolni vulkán-, klingon- és emberpróbáló feladat. J. J. Abrams, a sorozattal egyidős, eddig inkább tévében bizonyító rendező ha nem is summa cum laude, de mindenképpen ügyesen vizsgázott trekológiából.
Higgyétek el, én aztán tényleg a legrosszabbra voltam felkészülve a plakátok meg a trailerek alapján. Mivel a leglogikusabb produceri lépésnek az tűnt, hogy – lévén az öregek már jól ismerik Roddenberry kvázi-utopikus világát – leginkább a tiniknek kell eladni a Star Trek-univerzumot, csókolózásra, pofázós-verekedős erőfitogtatásra, temérdek egysoros poénra és bájgúnár fiatal színészekre számítottam. Nagyon sokat nem tévedtem ugyan, de a készítők hálistennek egyiket sem vitték annyira túlzásba, hogy egy veterán trekkie-t az elkeseredés fekete lyuka felé sodorjanak. Pedig még a film címe is rettentő merész: nemes egyszerűséggel Star Trek – számok vagy alcím nélkül –, ami arra utal, hogy kész, innentől kezdve ez a valid, ez a kiindulópont.
Egy efféle franchise-reboothoz a legkézenfekvőbbnek az eredeti sorozat újragondolása tűnt, mivel az a legismertebb, a legidézettebb – és technikailag azt az érát a legkönnyebb überelni: képileg és dizájnilag Kirk és Spock kicsiny csapata felett járt el leginkább az idő. Mivel az eredeti gárda már eladhatatlanul öreg és hájas lett (néhányan meg is haltak közülük), tökéletes döntés volt teljesen lecserélni mindenkit és olyan kontextust találni, ahol a lehető legfiatalabb korukban ábrázolhatóak a Csillagflotta-tisztek: a kezdetek, az Akadémiába való bekerülés – s így ráadásul a mostanában nagyon divatos „csináljunk prequelt!" tendenciáknak is meg tudtak felelni.
A történet tehát Kirk kapitány és Spock parancsnok (és a többiek) tanulóévei körül gravitál, s természetesen a vadiúj Enterprise is most szentelődik fel. Gyönyörű koncepció – sóhajtanánk fel, de ennek a filmnek pont a történet az egyik gyengéje. Veszélyes játék átírni a Star Trek-kánont, azaz eddig nyilvánvaló dolgokat újrakitalálni, s ehhez az új, alternatív idővonalhoz ráadásul az egyik leggyengébb Roddenberry-féle plot-device-ot, az időutazásost használják fel. Egy, még a jövőben is nagyon futurisztikusnak ható romulán (gy. k. az emberek és a Föderáció ősellenségei) űrhajó jön vissza az időben, hogy bosszút álljon a 129 évvel későbbi Spock-on azzal, hogy fekete lyukat kreál annak őshazájából, Vulkánból. Merő véletlenségből Spock is visszarepül az időben – és itt kerül a képbe Leonard Nimoy, az egyetlen szereplő az eredeti felállásból, nagyon vén önmagaként (szerencse, hogy a vulkánok jó sokat élnek). Ugye, hogy még a klasszikus Star Trek-filmekhez képest is nyakatekert a történet?
És a történet elmesélésének módja sem jobb – ez a film inkább Star Wars, mint Star Trek. Pedig Roddenberry világának (a Lucaséval ellentétben) pont az volt a vonzereje, hogy amennyire éppen csak lehetett, próbálta komolyan venni a műfaj nevében található „sci-” előtagot is, sőt, olyan nagyon soha nem akart amerikainak sem tűnni, a Föld távoli jövőjét nemzetiség- és rasszizmusmentesnek ábrázolta. Ehhez képest Abramsék – csak sejtem, hogy a 2001 szeptember utáni amerikai filmek közös, kínos vonásaként – megpróbálnak kicsit megint amerikaiak lenni és a Trek-kánonhoz képest igencsak furán belopni a jövőbe a ma Amerikáját, autókkal, benzinnel, bárokkal. A történet „sci”-része pedig eléggé alulmagyarázott, a Trek-filmekben kötelező tényfejtegetéseket ezúttal verekedős jelenetek helyettesítik. Űrfiló helyett űrbunyó – de legalább jól: képes két órán keresztül fenntartani a feszültséget és izgalmat, annak ellenére, hogy a film vége a kronologikusan utána következő tévésorozat és filmek ismeretében eléggé... nos, egyértelmű. Hogy ne mondjam azt: történelem.
Tényleg nem irigylem Abramsot és csapatát, cseppet sem egyszerű dolog kielégíteni a sokmillió, Star Trek-kánont valamennyire ismerő rajongót, a divatjamúlt Spockékra fitymálva tekintő tiniket és a producereket egyaránt. A filmet nézve nyilvánvalóak azok a törésvonalak, amik a „kánonba piszkálás versus hagyománytisztelet”-dilemma mentén születtek. Egyes döntések jól sikerültek, mások kevésbé. A kosztüm- és díszletvilág például nagyon ügyesen tiszteleg a régi sorozat előtt, s csak a kellő mennyiségben gondolja újra azt, a tricorderek és hasonló bigyuszok is pont megfelelő faceliftet kaptak. Az effektusok is egyszerre tudnak nosztalgiázni és turbózni, az új warp-ugrás például igazán lenyűgöző és dinamikus.
Ezzel szemben azt az operatőri fogást, hogy teljesen lemondanak az állványról, nem tudom megérteni. A régi Star Trekek képi világában pont az volt a jó, hogy a hajóhíd egy stabil, statikus pont volt, egy megnyugtató jelenség, egy fix pont az űrben – amit egy-egy robbanás aztán jól meg-megrázott. Ezzel szemben az új Star Trekben mindenhol indokolatlanul lötyög az a kamera – s ezt az esztétikát annyira komolyan vették, hogy még a teljesen számítógép generálta képek is folyamatosan remegnek, még a légüres térben is. Hol vannak már Robert Wise lassú, monumentális, a 2001: Űrodüsszeiára utaló kigondolt képei? S ha már Roddenberrytől egyre messzebb eső almaként műfajilag az akció felé húzott ez a film, akkor az alkalmankénti feszültségoldó humor sem hiányozhat: s furamódon az sem bántóan rossz és klisés one-linerekből áll, mint ahogy az mostanában trendi.
Noha szerencsésen sült el, hogy javarészt „elhasználatlan”, viszonylag ismeretlen arcok játsszák a legendás szerepeket, a casting is felemásan sikeredett. A két leglényegesebb elem (Kirk és Spock) kiválasztása jól lett, habár Öreg Spock és Fiatal Spock találkozásakor igencsak látszik a kontraszt – Nimoy javára (akinek a szerepeltetése amúgy az egyik legokosabb produceri döntés volt, ő biztosítja a legstabilabb kapcsot a rögzült Star Trek-világ(ok)kal). McCoy, Sulu és Chekov (az oroszos angol akcentuson a kolozsvári nézők nyerítve röhögtek) is telitalátok, Uhura kevésbé, Simon Pegg Scottyként nagyon idegesítő, a romulán főellenséget alakító Eric Bana pedig béna. Spock és Uhura románca se volt a legkitaláltabb dolog, de ennyit igazán elnézek, ha ez az ára annak, hogy sok tinédzser megnézze a filmet, még pár Trek-filmre elengendő bevételt generálva.
Mindenféle hibái ellenére egy nagyon ügyes, feszes próbálkozás a Star Trek, s az, hogy Nimoy is „validálja” jelenlétével, valószínűleg azt jelenti, hogy nem marad folytatás nélkül. Remélem, az már szólni is fog valamiről.
