A Tőzsdecápák – A pénz nem alszik egyetlen érdeme gazdasági természetű: sikeresen határozza meg a kockázatvállalás mértékét a kevés, de szinte biztos haszon reményében. Oliver Stone a könnyű profit érdekében 1987-es filmjének népszerű motívumait ismétli meg. Az eredmény egy sajátos, a spin-off és a sequel határán egyensúlyozó, ideológiai töltetű maszkulin melodráma, könnyes szemű apákkal, pityergő tékozló fiúkkal, meghatódó nagypapákkal, feldolgozás előtt álló családi traumákkal és rengeteg fallikus szimbólummal.
A tanmese-jelleg és az ideológiai nevelés szándéka közel sem idegen Oliver Stone-tól – elég csak a Salvadorra (1986), a Vietnam-trilógiájára, vagy a Nixonra (1996) gondolnunk. De a Tőzsdecápák első részének vége is kifejezetten didaktikus: a rossz útra tévedt fiút apja az állam gondjaira bízza („Fiam, az, hogy börtönbe kerülsz, a legjobb dolog, ami most történhet veled”), majd a záróképen Bud Foxot látjuk, ahogy egy tetszetősen táguló totálban elszántan sétál felfelé a bíróság hatalmas épületének lépcsősorán. A tanulság szerint az élet végső értékei az állam biztos erkölcsi alapzatán nyugodnak, az eltévelyedőket a törvény neveli meg apjuk helyett. Ugyanakkor Gordon Gekko az 1987-es filmben még egyszerre volt vonzóan magabiztos és teljesen amorális, így puszta létével is elbizonytalanította az uralkodó értékrendet. Az első rész feszültsége első sorban leginkább ebből az ambivalenciából származik: Bud Fox-szal együtt a néző is kénytelen eladni a lelkét az ördögnek, ami többé-kevésbé indokolja a finálé katarktikus megtérését.
A folytatás szembemegy a fausti történetsémával, háttérinformációvá teszi az első rész baljósan jelentőségteljes pénzügyi műveleteit, és szinte epizódszereplővé silányítja a Gekko helyére szánt mohó üzletember alakját, akit Jacob Moore (Shia LaBeouf) így egy apafigura morális irányadása nélkül is könnyedén gyűr maga alá, hiszen nem a saját magában rejlő nagyravágyással kell megküzdenie. Ráadásul a főhős mögött áll Gordon Gekko szakmai tapasztalata is, akinek amoralitása rezignáltsággá, ridegsége sztoikus bölcsességé változott a börtönévek során. LaBeouf idealista brókerújonc-figurájából, aki életcéljának tekinti, hogy pénzügyi támogatást biztosítson a tengervíz energiává alakításához, az elszántság és vakmerőség csírája is hiányzik, ezért nehezen hihető, hogy a (forgatókönyv szerint fő motivációként szolgáló) bosszúvágy bármire is rá tudná venni. Érdemi karakterábrázolás híján hiteltelen marad a történetben viszonylag fontos szerepet betöltő Winnie Gekko (Carey Mulligan) viselkedése is. Az apa és lánya közötti konfliktus elmélyítésére szolgáló múltbéli trauma súlyát bemondásra kellene a nézőnek is átéreznie, ezért a nagy békülésjelenetben Winnie halott testvérének felemlegetése a komikum határát súrolja.
Oliver Stone első sequelje Michael Dougles népszerűsége mellett főleg az első rész kultfilm-státuszára épít. A gazdasági válság témáját a Tőzsdecápák – A pénz nem alszik nem igazán dolgozza fel, inkább csak nézőcsalogató díszletként alkalmazza. Egyetlen pozitívan értékelhető megoldása az operatőrt dicséri: az amerikai pénzügyi szektor homlokukat ráncoló és ingujjukat hajtogató nagykutyáinak lesötétített szobában folyó tárgyalásának képei hatásosak és ötletesek. A tévériportokat idéző szemszögek és a stilizált világítás egyidejű használata izgalmas dinamikát ad a jelenetnek.
Elképzelhető viszont, hogy manapság, a globalizálódó pénzvilág és filmművészet állítólagos válságának idején érdemes lenne házasítani a gazdaságot és az esztétikát, hogy fennakadás nélkül beszélhessünk szép cégekről, fenséges pénzügyi alapokról, groteszk adósságokról, frappáns határidős ügyletekről, és fordítva, rövid futamidejű filmekről, kockázatos szobrokról és csődközeli színházi előadásokról.
A zeneszerzők munkáját pénzügyi tanácsadók, a bankelnökökét koreográfusok segítenék, a brókerek és költők, a spekulánsok és esztéták továbbképzést tartanának egymásnak, és konferenciát szerveznének Gekko korszakairól és Goethe kockázatbecslő metódusairól. Ebben az utópisztikus kontextusban a dörzsölt befektető, Oliver Stone Tőzsdecápák – A pénz nem alszik című filmvállalkozásáról jót is mondhatnánk, hiszen a tranzakció kétségtelenül arányosan komponált: a vásárlói igények előzetes kalkulációja és a záró árfolyamon mutatott profit szimmetriája jól esik a szemnek. Az erkölcsi kockázat minimális, az esztétikai kár elenyésző.
