Nem fognak mostanában A nagy dobásnál szórakoztatóbb filmet csinálni a legmélyebb emberi kapzsiság ganédombjáról.
A 2007–2008-as nagy gazdasági világválságról sokan készítettek már filmet. Charles Ferguson Bennfentesek (Inside Job) című dokumentumfilmje a mai napig sokkoló látlelete az elementáris legatyásodásnak, de igazán csak az élvezhette, aki azt merte hazudni, hogy elsőre átlátta a pénzügyi szakzsargon káoszát. Ramin Bahrani kitűnő családi drámája, a 99 Homes árnyalta a válságot annak következményeire koncentrálva, némileg feltételezve, hogy a nép már érti, hogy mi történt, némileg viszont magyarázkodva. És persze ott van J.C. Chandor Krízispont (Margin Call) című mestermunkája, melyben az egyetemes gazdaságot megtestesítő bank melósainak szeme láttára rohad szét a pénzvilág. Chandor filmjének egyik legemlékezetesebb momentuma az, mikor a bankgóré azt kéri a főhősöktől, hogy úgy magyarázzák el neki azt, hogy mi is történik épp, mintha egy golden retrievernek beszélnének.
A képbe pedig ezután jön A nagy dobás, ami fordít egyet Chandor jegeces hozzáállásán, és úgy osztja az észt az utóbbi évek legkiterjedtebb morális szarságáról, hogy a publikum nem érzi magát kutyának – csak kutyául. Adam McKay úgy meséli el a történetet, hogy azt már egy aránylag értelmes ember is fel tudja fogni; ahogy azt azok, akik a mai napig a küszöbön csámcsognak, megérdemlik.
A Michael Lewis dokumentumregénye alapján összerakott film három cselekményszálával több szempontból, több szemszögből elemzi a válság kitöréséhez vezető okokat, és azt, hogy a financiális és erkölcsi mélyrepüléshez milyen emberi szeméthegyeket kellett összefújnia a szélnek. Ott van Michael Burry (Christian Bale újfent nagyszerű) a szociális segglyukként önmagába zárkózott, számológépagyú befektetőguru, aki miután elsőként jön rá a hasznavehetetlen – de remekül reklámozott – jelzálogokban rejlő óriási lehetőségre, ügyfelei pénzével „fogadja meg” az ingatlanbiznisz totális bukását.
Aztán ott van az ifjú hiénanemzedék két képviselője (Finn Wittrock és John Magaro), akik megérzik az összeomlás előszelét, és mindenáron részt szeretnének venni a buliban. Ebben mentoruknak választják Ben Rickertet (Brad Pitt lazázik), a befektetés sötét univerzumából menekülő ex-pénzembert, hátha ő elvezeti őket a csalók Mekkájába. És ott van egy másik befektetési nagykutya, Mark Baum (Steve Carell hatalmas), aki önmarcangoló, szkeptikus, saját tartását tesztelő, tragikomikus és kiforgatott Robin Hood-figuraként a valaha őt etető kézbe harapna. Épp ezért saját balhéba kezd, összefog a filmet narráló bankárral, Jared Vennettel (Ryan Gosling), aki úgy szaglászik, mintha tényleg lenne szaga a pénznek.
A hanyag eleganciával strukturált narratíva szélsebes klipmontázsokkal tördelt szálai szétmennek és összeérnek, a válság mögött álló ocsmány mechanizmusok pedig egyre világosabbá válnak a szemléltető- és oktatójellegű, leegyszerűsített és abszurditásukban kizökkentő inzerteknek köszönhetően. A néző közben a szereplőkkel együtt döbben rá a mocskos trükkökre. A szereplők szemében viszont a mocskot pénz borítja, rengeteg pénz. A kapzsiság ködébe burkolózó zsenialitás archetipikus anti-hősei ők, egészségesen eltúlzott – de nem parodisztikus – karikatúrák, akik túllépnek a típusmintákon és élettel töltik meg azokat. A nagy dobás másképp nem is működhetne, hiszen ez a kőkemény szatíra szinte kényszeríti nézőit arra, hogy szorítsanak a világégésből meggazdagodni vágyókért. McKay azonban nem szentesíti figuráit. Megveti őket, és baromira dühös. Már akkor baromira dühös volt, mikor a hasonló témát más irányból felölelő Pancser police végén lepörgette a bankszféra suttyóságát összefoglaló grafikon-klipjét. A nagy dobás, mintha csak ennek a montázsnak a méltó analízise lenne, melyben azt a haragot, amit rendőrkomédiájában képtelen volt felszínre emelni, most végre kamatoztathatta.
A rendező ugyan nem annyira szabadelvű, improvizatív és a formát tekintve sem olyan anarchikus, mint klasszikusai esetében, ez azonban nem jelenti azt, hogy A nagy dobás nem annyira humoros, mint mondjuk A híres Ron Burgundy legendája. Az, csak másként, más céllal – egy céllal, ami túlmutat a szubverzív lázongáson. McKay most megmondja a magáét, kiüvölt a világba, és úgy nevettet, hogy közben elszorítja a légutakat a történtek mögött megbújó elesettek érzékeltetésével. A nagy dobás mégsem válik didaktikussá. Az őrülten pergő, adrenalin- és energiaital-szagú, másodpercre lekottázott ritmusban érkező jelenetek mérnöki pontossággal felépített tánca egy gyomrossal felérő befejezésben kulminál, a stáblista lefutása közben pedig összeáll a kép: a világ a meg nem büntetett bűnözők kezében van, akiket a legfőbb hatalmak húztak ki a szarból, hogy abba aztán belenyomják a nincstelenné vált szerencsétlenek arcát. McKay pedig nem kertel, az ugyanis fel sem merülhet A nagy dobás sokkja után, hogy ez egyszeri és megismételhetetlen esemény volt. Az pedig, hogy ezt a szennyet érthetetlen bankrizsa és mindent átjáró pesszimizmus nélkül képes végtelenül szórakoztató és tökös módon elmesélni, az utóbbi évek legnagyobb rendezői bravúrja.
