A szebb napokat és komolyabb politikai kríziseket is látott Costa-Gavras most a gazdasági válság kirobbantásáért felelős bankszakma amorális tisztségviselőit állítja kamerája ítélőszéke elé. Gúnyos felütése a Tőzsdecápák 3-at, szakszerű analízise pedig a Bennfentesek játékfilmes verzióját ígéri.
„Minden hasonlóság a valóságban megtörtént eseményekkel szándékos” – díszeleg a felirat Costa-Gavras leghíresebb filmje, a Z, egy politikai gyilkosság anatómiája elején. Ennél velősebben nem is lehetne összegezni a rendező ars poeticáját, akinél máig nem tudnak jobban politikai vádiratból filmet rendezni. Costa-Gavrast mértani precizitással szerkesztett és gördülékeny bűnfilmes narratívával szövegezett munkái tették híressé, amelyekben a társadalmi-politikai elnyomás hatásmechanizmusait, a történelem kegyetlen epizódjaiban magukat kompromittáló emberek lelkiismeretét, vagy éppen a hétköznapi gazdasági nehézségekbe beleroppanó kisember reakcióit regisztrálta. Ám míg hollywoodi pályatársai az üzenetfilmek zsánerében a mondanivalót súlyozták erősebben a filmszerűség rovására, addig Gavras rendre hagyta, hogy a provokatívan megragadott szituáció magáért beszéljen, legyen az egy baloldali politikai vezető meggyilkolása (Z), a latin-amerikai országok életét titokban irányító egyesült államokbeli rendőrfőnök elrablása (Ostromállapot / État de siège), netán a chilei puccs során eltűnt író utáni nyomozás (Eltűntnek nyilvánítva / Missing).
A gazdasági válság után Costa Gavras kamerája elől nyilvánvalóan a bankszakma sem menekülhetett: a rendező 80 év tapasztalatával gereblyézi össze és gyűjti nagyjátékfilmbe a financiális világégésről ismert tényeket – a bennfentes kereskedéstől a pénzügyi vezetők heveny mohóságáig. Főszereplője egyenesen a Tőzsdecápákkal rokonítja a művet, Marc Tourneuil ugyanolyan zöldfülű törtető, mint Bud Fox, akit egy hol riválisnak, hol mentornak tűnő nagyágyú – ott Gordon Gekko, itt Dittmar Rigule – segít a létra megmászásában. Marc főnöke hererákjának köszönhetően landol a bankigazgatói székben, a főrészvényesek a könnyen rángatható bábot látják benne, ám neki más tervei vannak: miután rezignáltsággal veszi tudomásul, hogy ez a világ a velejéig elrothadt, szeretné ő is learatni a neki járó gyümölcsöket. Nedvdús, kívánatos gyümölcs pedig kétféle létezik Marc számára: a pénz és a Nassim nevű szupermodell, aki hol elérhetetlen szépségnek, hol olcsó luxusprostituáltnak tűnve tépkedi főhősünk idegeit.
Közben a bankigazgatói machinációkban segítő kezet nyújtó, amúgy nettó romlott amerikai részvényes, Dittmar is át akarja verni a palánkon Marcot, ezért sokáig úgy tűnik, Costa-Gavras értő kézzel keveri be a bűnfilmes toposzokat a már jól ismert válságsémákba, s nem csak gazdasági elemzést, de jóleső thrillert is faragna filmjéből. Nassim vérbő femme fatale, Dittmar pedig profán Gekko lehetne, ám a rendező érthetetlen módon semmit nem kezd a feldobott labdákkal. Talán túl komolynak érezte a témát ahhoz, hogy thrillerrel habosítsa fel a történetet. A Bennfentes játéknak viszont pont ez a baja: túl komoly, és csak azokat a frázisokat ismételgeti, amit dokumentumfilmek (Bennfentesek) és okosan összetákolt hollywoodi játékfilmek (Krízispont) már egyaránt felmondtak a témában. Pedig Gavras önreflexív, ironikus keretbe ágyazza filmjét, Marc a Bennfentes játék elején és végén is a kamerához beszél: látjátok, gyermekek ezek a brókerek, akik csak szeretnek játszani – vonja le a tanulságot, ami könyörtelen tragikomédiát ígér. De se a tragédia szívtépő drámája, se a komédia fanyar iróniája nem áztatja át a filmet, Costa-Gavras ugyanis a prológust és az epilógust leszámítva félretolja ezt a tetszetős hangvételt, és úgy sorolja elő a bennfentes kereskedelemről vagy a realitástól elszakadt bónuszrendszerről regélő tényeket, mintha mindez új lenne a brókerfolyosók neonfényes csillárjai alatt.
Gad Elmaleh komikus leigazolása is provokációt ígért, de nem találja a helyét a komoly szerepben. Egykaptafára vágja az összes arcát, de ebben leginkább a forgatókönyv a hibás, ami nem osztott neki komplex jellemet: Marc mindössze annyit szeretne, hogy tiszteljék, és ezt úgy akarja elérni, hogy pénzt szerez – miközben felesége azt mantrázza neki, hogy ő pénz nélkül is szereti. A családi dráma megreked ezen a szinten, kár, hogy Gavras ugyanezt már kitárgyalta Donald E. Westlake alapanyagából gyúrt, A nyaktiló (Le couperet) című filmjében, amit ráadásul a mostani művéből nagyon is hiányzó abszurd, coeni hangütéssel is keserített. A Bennfentes játékot menthetné, ha személyes közelségbe rántaná a szereplőit, hogy ne csak frappánsnak szánt, de üresen csengő aforizmákat pufogtassanak („a pénz nem az eszköz, hanem a mester”), a rendező viszont fekete-fehér színekkel dolgozik: az amerikaiak pénzéhes, amorális gazemberek, a szupermodellek drogosok, a francia feleségek pedig odaadóak és családcentrikusak. Főhősünk ugyan vívódik néhol, el-elgondolkodik azon, mit is lehetne tenni a bankszakmát behálózó totális korrupció ellen, de végül mindig visszahátrál cinizmusába, és tovább sodródik az árral, eltiporva ezzel a kicsírázó drámát.
Összességében nem rossz, csak megkésett munka a Bennfentes játék, a filmet övező érdektelenség is ebből fakadhat. Az éleslátó, mélyre szántó rendező most csak a felszínt kapargatja, ott pedig nem csillog más, csak a Tőzsdecápák mohósága, a Krízispont hedonista brókerélete, valamint a Bennfentesek száraz gazdasági elemzései. Costa Gavras dolgozata is egyhangú és egykedvű, amiben hamar elhal a szarkazmusba mártott tragikomédia ígérete.
