A legenda folytatódik – hirdeti a szerénytelen alcím. Szemérmeskedésre pedig sem Adam McKay író-rendezőnek, sem pedig Will Ferrellnek nincs oka, mivel A híres Ron Burgundy legendájával a szó szoros értelmében legendásat alkottak.
A kanonizált komédiák szentélyének kapui ugyanis nyekkenés nélkül tárultak ki Burgundy „szalonminőségű haja” és „rozsomákokat megszelídítő” hangja előtt. Elismertségét főként tesztoszterontól tökhülye retro-soviniszta alakjainak rokonszenves debilsége, s az életrajzi filmek struktúráját körberöhögő emancipáció- és médiaszatíra félvállról vett ledarálása hozhatta meg. McKay és Ferrell első Burgundy-legendája azonban – akárcsak később a Taplógáz és a Tesó-Tusa – túllépett a papírformán, a gyenge kasszateljesítményen, túl elmarasztalásokon és mennybemenesztéseken. Kultfilm lett, jelentsen ez az agyoncitált fogalom bármit is. Annyi viszont biztos, hogy nem létezik olyan élethelyzet, melyben ne lehetne előrángatni egy-egy remekbeszabott mondatát. A kérdés pedig jelen esetben is adott: van-e olyan jó, mint az első? A folytatás rendkívüli érdeme pedig abban nyilvánul meg, hogy a kérdésre kötelezően – és vérző szívvel – kiosztott nemleges válasz súlytalanná és érdektelenné tud válni. Nem jobb az első résznél – ugyanakkor méltó hozzá.
A legszembetűnőbb változás az új legenda felépítésében a szatirikus cselekménykeret élesebb kontúrjaiban figyelhető meg. Míg elődje a macsó agyhalottság lecsupaszításának túlságosan is domináns perspektívájából közelítette meg az első női hírolvasó keserveit – ezáltal elhomályosítva a témát a témában – addig a második felvonás hasonlóan többszintes szatírája kevésbé téveszt célt. Miután ugyanis Burgundy mind professzionálisan, mind pedig magánéletében újfent lapátra kerül („I’m so lonely, I paid a hobo to spoon with me!”), megkeresik az első 24 órás hírcsatornától, melynek ötletétől Burgundy elsőre nincs elragadtatva („No offense, but you are a stupid asshole.”), de hát pénz beszél. Már csak a nagy csapat hibádzik. Champ Kind (David Koechner) egy gyanús gyorséttermet vezet (a „chicken of the cave” párbeszéd a film egyik csúcspontja), Brian Fantana (Paul Rudd) cicákat fényképez, Brick Tamland (Steve Carrell) pedig meghalt, majd elment saját temetésére. A karakterívek tehát továbbra sem görbülnek, de ki is várna el ilyesmit? Pontosan a bennük rejlő rajzfilmszerű isteni ostobaság az, mely a hírműsorok lebutulásának e szatíráját működteti. Ugyanis azt, amit ma a CNN és főként a Fox News híradásként művel, nem más találta ki, mint Ron Burgundy. Ez egyszerre vicces és ijesztő. A baromságoktól rogyadozó hírcsatorna vezetője pedig egy fekete nő (Meagan Good), amivel a hírolvasók múltban rekedt pornóbajszos gyöngye látványosan nem tud mit kezdeni. A nők egyenjogúsága után tehát a rasszkérdés játszik kiemelt szerepet, mely abban a politikailag egyáltalán nem korrekt jelenetben csúcsosodik ki, melyben Burgundy megpróbál fekete-szlengben beszélni főnöke családjához („Which one of you pipe hittin’ bitches can pass the salt?”). Mindeközben pedig a csatorna tulajdonosa (a Richard Branson és Rupert Murdoch jellemzőivel felvértezett Josh Lawson) is rosszban sántikál, csak hogy a közmédia tökön rúgása még árnyaltabbá váljon. Annak ellenére azonban, hogy bájos idiotizmusnak álcázott precíz médiakritika célba talál, a film mégsem bírja el a cselekmény szálainak súlyát.
Míg ugyanis az első legenda improvizatív kvázi-egészét McKay értelmes játékidőben tudta kibontani, addig a vágatlan verzióban két órára duzzadt folytatás során feláldozza a film ok-okozati felépítését, koherenciáját, és tempóját a bő lére eresztett rögtönzések, a történet folyását satufékkel leszögelő epizódok (Burgundy megvakulásának nagyszerű jelenetsora), és főként a rajongóknak szóló bennfentes poénok oltárán. A redundancia azonban összekacsintó gesztus, nem iparos manír. A vendégszerepektől roskadozó csatornák közti leszámolás-jelenet, Fantana kölni-gyűjteménye, Champ látens homoszexualitása, Brick fogyatékossága, és persze Burgundy fuvolaszólói, állatokkal vívott csatái, énekbetétei, és fergeteges verbális bemelegítő gyakorlatai („The Tooth Fairy's exposed breast made the child uncomfortable.”) a szintén ismerős parodisztikus-biográfiai szerkesztésen belül jutnak csodás duplikátumokhoz. Ezeket elnézve pedig nyilvánvalóvá válik, hogy jelenleg senki nem képes úgy tálalni egy-egy tökéletesen összetákolt poént, mint McKay és Ferrell. Az ismerős momentumokat pedig remekül egészítik ki az új szereplőkhöz kapcsolódó szituációk, melyek közül feltétlenül ki kell emelni Kristen Wiig és Carrell elképesztő közös jeleneteit („Your hair looks like wet popcorn.”).
Mindezek fényében pedig – most komolyan – kit érdekel, ha vánszorog és bukdácsol a cselekmény? Az a majdhogynem dadaista nonszensz ugyanis („Suicide makes you hungry. I don't care what anyone says.”), ami átjárta az első részt is, jelen esetben úgy tündököl, mintha a Marx testvérek begombázva újraálmodnák Lumet Hálózatát. Burgundy legendájának folytatása ugyan kissé bizonytalanul egyensúlyoz az ismerősség, a nagyot akarás, és az újdonságérték kereszteződésében, ugyanakkor még így is megkérdőjelezhetetlenül és kompromisszumokat nem ismerve rázza fel a kortárs komédiák éhkoppjától hervadtan lifegő rekeszizmokat.
