Luca Guadagnino és Tilda Swinton 11 évig érlelt munkájának eredményét nézni olyan, mintha egy akadémikus festményekkel megpakolt kiállítótér után az impresszionista szekcióba kapnánk meghívást. Az olasz rendező ugyanis oly könnyedén emeli ki a (már-már pejoratív jelzőként) kanonizálódó melodráma alműfaját a süllyesztőből, hogy annak oktalanul hosszúra nyújtott száműzetése csupán rövid tévútnak tetszik.
A film első kockáin Milánó hófödte épületeinek, nyüzsgő utcáinak, füstölő kéményeinek dekadens világát lassan fákkal szegélyezett ösvények, vadregényes parkok képei váltják fel. Ez a könnyed átmenet, melyet nem egészen középre szerkesztve egy útkereszteződés felső kameraállásból rögzített képe is bevezet, erősen reflektál a film cselekményét meghatározó helyszínek közti hatalmi harcra, arra a küzdelemre, mely a történet középpontjában álló nő, Emma (Tilda Swinton) lelki vívódásának illusztrációjaként is szerepet vállal.
A módos Recchi család egy jeles eseményre készül: a patriárka szerepét betöltő nagyapa születésnapját ünnepli a família, ami egyúttal a betegeskedő aggastyán végrendeletének kihirdetését is jelenti. A modoros olasz rokoni körből már az első pillanatban kitűnik Emma, az orosz földről beházasodott, de mára makulátlan déli családanyává „nemesedett” hölgy, akit a hazai ételkülönlegességen túl már csak első szülött fia, Edo (Antonio Biscaglia) emlékeztet hovatartozására. Edo éttermet készül nyitni testi-lelki jó barátjával, Antonióval (Edoardo Gabbriellini), aki azonban – megismerkedve Emmával – nem kizárólag a kulináris élvezetekbe avatja be a ház asszonyát. Kettejük elmélyülő kapcsolatából fakadó változások végül lerántják a leplet az iparmágnás család egyre több sebből vérző látszat-boldogságáról.
Guadagnino filmje a finom átmenetek és erős kontrasztok csatájának érzetét kelti. A családi villa belső tereinek határozott kontűrökkel operáló képeit rögtön feloldja egy kiválóan komponált kocsizás, mely – aláhúzva Emma finoman irányító, mégis „békítő” szerepét – rögtön lekerekíti a szigorúnak ható enteriőrök durva szögleteit. A tökéletesre szerkesztett előszoba ijesztő atmoszférája után felszabadítóan ható külső felvételekkel bombáz, friss levegőhöz juttatva az ódon bútorokkal zsúfolt, dohos hallok rabjait. Ugyan a helyszínek általában Emma uralkodó vérmérsékletével állnak párhuzamban, az érzelmi hullámokat sokkal inkább a nőt körülvevő személyek katalizálják. A korábban említett képzőművészeti példánál maradva azt mondhatjuk, hogy a leszbikusságára ébredő lány, Betta (Alba Rohrwacher) félig-meddig kinyilatkoztatása a Barbizoni iskola tagjainak még kissé félénk szabadságvágyával lesz egyenrangú (Betta többször is fákkal övezett külső térben, napsütésben jelenik meg), míg Manet „botrányos” szabálysértéseit Antonio figurája idézi. A tilosban járó szerelmesek légyottjainak impresszionista képáradata így szinte magától értetődőnek tűnik.
Jóllehet a rendező által választott formanyelvi ínyencségek szinte minden ponton indokolhatóak, a Szerelmes lettem egyik legnagyobb erénye mégis az, hogy a film a direkt értelmezés erőszakos szándékának teljes mellőzésével is tökéletesen leképezhető, és élvezhető. Miután ugyanis a hangsúly a tiszta érzéki befogadás irányába tolódik el, egészen egyszerűen öröm lesz nézni, ahogy Emma – kizárva a külvilág zsivaját (Guadagnino egy bátor gesztussal árnyékba is burkolja az asztaltársaság fennmaradó két tagját) – minden porcikájában kiélvezi a fenséges falatokat. Mindezt pedig az öncélúság oly mértékű mellőzésével hajtja végre, hogy helyenként már-már Greenaway hedonista élvezeteket prezentáló kultikus filmjét idézi (A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője). Míg azonban a brit mester az erotikát kellő mennyiségű groteszk adalékanyaggal fűszerezte, Guadagnino sajnos elvérezni látszik a testi eggyé olvadás szemléltetésekor, dokumentarista hatású képsorainak agresszivitása okán ugyanis ideig-óráig a giccs határán kénytelen egyensúlyozni. Ez a suta mellényúlás – bár kicsit kibillent a naiv szemlélődés keltette delíriumos nézői státuszból –, Tilda Swinton kivételes alakításának köszönhetően csak időszakos józanodással jár. A karakteres arcélű színésznő ugyanis minden mozdulatában hiteles, játsszon bár bátorító figyelmességeket suttogó olasz anyát vagy kedvese karjában pihegő szerelmes asszonyt, egyszerűen hinni kell neki.
Szerencsére tehetséges színészekből ezúttal nincs hiány, a kiváló ízléssel öltöztetett, márványbőrű dámát kellőképpen megtámogatják a mellékszereplők bravúros alakításai, külön kiemelve Edo anyja iránti átható szeretetének apró megnyilvánulásait, vagy az apa (Pippo Delbono) figurájának megingathatatlan kimértségét, a Maria Paiato által életre keltett házvezetőnő drámája pedig egyszerűen megindító.
Ahogy az impresszionista festők vicc tárgyai voltak a kortárs kritikusok körében, úgy Luca Guadagninónak is nagy valószínűséggel számolnia kell a film befogadására képtelen kritikusok tömegével, akik talán csak egy újabb szentimentális melodrámaként jegyzik majd Szerelmes lettem című filmjét. Természetesen lehet vitatkozni a rendező által egymás mellé illesztett színfoltok tisztaságáról, amíg azonban az optikai keveredés ilyen lenyűgöző eredménnyel jár, a teoretikus fejtegetések helyett talán érdemesebb átadni magunkat az érzéki benyomásnak, a pillanat varázsa keltette élménynek.
