Adott egy lecsúszott zenei producer, aki a pohárba öli napjait. Adott egy elhagyott, érzékeny lány, aki idegen a nagyvárosban. Adott egy dal, amelyben mindketten kiutat látnak. Nyári románc? Talán. Upbeat rockdal az újrakezdésről? Mindenképp. Musical? Nem. A music kell? A leghatározottabban.
Nem tehetek róla, de nem bírok ellenállni a zenés filmeknek. Az olyan filmeknek, amelyekben a zene organikusan van jelen, amelyek tematizálják a zenét, amelyek megmutatják a méltó helyét az ember életében: a zene, mint a művészetek általában, élni tanít. John Carney pár évvel ezelőtt mutatta be nagy kritikai visszhangot keltő filmjét, az Egyszert, melyben két tengődő embert a zene hoz össze, tesz teljessé. S noha a kritusok megőrültek tőle, legendásan alacsony költségvetése, valamint kvázi-dokumentarista stílusa nem segített túlságosan a nemzetközi forgalmazáson. A Szerelemre hangszerelve a téma továbbdolgozása, mintegy az Egyszer fellazított változata: hasonló történettel, de mainstreamebb stílusban, ismert színészekkel és rockosabb hangsávval.
Dan (egy érdes Mark Ruffalo-alakításban) valamikor zenei tehetségek felkutatásával és kiadásával foglalkozott, mára viszont se munkája, se családja. Gretta (Keira Knightley kellemesen kidolgozatlan saját énekhangján) együtt érkezett New Yorkba rocksztár-ambíciókat kergető párjával, de mikor az befut, rájön, hogy nincs többé szüksége barátnőjére. Ebben a meseien végzetes pillanatban találkoznak, és az egykori producer egy gyönyörűen koreografált jelenetben meglátja a lehetőséget a lány finom dallamú balladájában, és ahogy sorra hozzáhallja a különböző hangszereket a dalhoz, úgy érik meg benne az elhatározás, hogy segít létrehozni, megszülni a zenét.
A vizuális megjelenítés erősebb, mint e leírásból kitűnik, és ez a film sikeresen megvalósítja, amin például a szintén in medias res kezdődő Hosszú út lefelé elbukik: hatásosan bemutatni a találkozást megelőző drámai előzményeket, kontextust teremteni az open mike-esten összehozott két balszerencsés főszereplőnek, motivációjukat kikristályosítani. S noha az „egymást egy közös cél által megmenteni” premissza nem túl eredeti, a megvalósítása elkerüli a közhelyeket (bár a film végig az újszerű és a biztonságosan ismert keretei között oszcillál, nem lévén elég bátor nagyobbat lépni, talán félve, hogy jelentős nézőhányadról maradna így le).
Ennek ellenére a műfaji kliséket kikerüli, nem lesz belőle törtető karrierfilm, amelyben egy dörzsölt mentor segítségével a rendszer kedvéért átalakuló, a kemény szabályokat megtanuló vidéki fruska győzedelmesen áll be önmaga is a mókuskerékbe – itt az énekesnő saját elképzelését kelti életre, komoly kritikával élve a kizsákmányoló, szabványosító, kontrolláló showbiz-ipar ellen. A romantikus vígjáték zsánerét sem aggathatjuk rá, ugyanis sikeresen veszi az olyan akadályokat, mint a szerelemre kiéleződést (ami a magyar címet félrevezetővé és dilettánssáteszi), ehelyett épp azt mutatja be (amerikai filmhez képest meglepő módon), hogy van élet a szerelmen kívül is, és sokszor egy összekacsintás többet jelenthet egy túlfűtött éjszakánál. Ugyanakkor a mellékkarakterek sem a megszokott sematikus ábrázolások foglyai, a volt feleség nem gonosz hárpia, a rocksztárrá vált exről pedig nem derül ki egyből mindenféle disznóság, hogy ellehetetlenüljön mint potenciális pár, s ezzel Grettának egyszerű legyen dönteni a kapcsolatot illetően.
De a legvonzóbb tulajdonsága mégis a zene, amelyet hallunk komponálás alatt, hangszerelésben, amit egymásnak lejátszanak élőben, telefonról, koncerten. A zene a munka, amely értelmet ad céltvesztett életüknek, a nyelv, amely árulóbb minden szónál, a legkisebb közös többszörös, amely hidat épít a különböző emberek között, a megismerés eszköze. Ez a friss, upbeat, folkos rock and roll (amelyet hol akusztikus, hol elektronikus hangszerekkel kísérnek) adja meg a film hangulatát, teszi optimistává, szívhezszólóvá, feel-good filmmé. A moziban debutáló zenészek szintén hozzájárulnak a hitelességhez, Cee Lo Green pár jelenetben is nagyszerűen alakítja a karrierjét producerének köszönő rappert, és még egy kizárólag emberi szájjal hangszerelt rapdalt is improvizál a kedvünkért. Adam Levine, a Maroon 5 frontembere már egész nagy szerepet kapott, de azért a koncertjelenetekben van a leginkább otthon. Külön főszereplő a helyszín: a lemezfelvételek rendhagyó al fresco helyszínei ugyan az archetipikus New York-i nevezetességek, mégis van bennük egy csepp egyediség, intimitás – ezek mind valakinek a szeretett utcái, házai, telve emlékekkel, történetekkel, melyek szele megcsap akkor is, ha ezek nem a miénkek.
Egyik jelenetben, amelyben bizalmuk kifejezéseként a két főszereplő megmutatja egymásnak dallistáját, Gretta a Casablanca legismertebb dalát az egyik legjobb film legjobb számának nevezve teszi fel. A párhuzam nem egyértelmű, de megvan, az ír forgatókönyvíró-rendezőa nagyoktól tanult. Szereplői között ott van a sértett szerető, aki elherdálja életét és potenciálját, amíg személyesen nem lesz pont rá szükség egy nagyszerű feladatban; valamint a repülőtéri jelenet dilemmája is: ki marad és ki megy a szerelmi háromszögből. Nem lesz talán olyan híres, mint ünnepelt példaképe, akár még oly kedvelt sem, mint saját elődje, de ha dúdolva megyünk ki a moziból, már elérte célját. Sőt, én még egy visszára is beülnék.
