Szilveszter éjszakáján az ünneplő városban egy izgatott férfiember próbálja eljátszani a „hirtelen közbejött” tervváltoztatás spontaneitását, hogy mit sem sejtő kedvesét még jobban meglepje a pontosan kigondolt és káprázatosra fabrikált leánykéréssel. Megható mondatok a kivilágított erkélyen; igen! – rebegi az ifjú ara. Csillogó szempárok, felemelő zene, révbe ért életek. Vége. Így, vagy a téma hasonló variációjával mutatja be a szerelem mindent elsöprő győzelmét az átlag romkom. Csakhogy a kihívás valójában ezután kezdődik. Az Ötéves jegyesség a mézeshetek hormondömpingje utáni hétköznapok izgalmáról, az együttmaradás útvesztőiről, és a szerelem fenntartásáról szóló keserédes komédia.
A szerelem az önmegismerés útja, az a kaland, amelynek beteljesülésével az egyén képes lesz a körülötte levő világba beilleszkedni, megtalálni és felvállalni a maga kis szerepét a faj továbbélésének hatalmas rendszerében. A szokásos nyári esti romkomok azzal a kezdeti premisszával indulnak, hogy a főszereplők nagyjából elégedettek az életükkel, társadalmi szerepük, karrierük megfelelően ível, csupán a rózsaszín szál hiányzik még az önmegvalósítás sokszínű kokárdájából. Ez a feltevés azonban már rég nem korszerű. Tom (Jason Segel) és Violet (Emily Blunt) szintén úgy érzik, csak a hivatalos papi áldás hiányzik ahhoz, hogy életük minden téren tökéletes legyen, amíg az élet közbe nem szól. Violet nem kapja meg a megálmodott pszichológia-professzori állást, viszont a két éves kutatói alternatíva Tomot fosztja meg addigi remek (szakács) karrierlehetőségtől. Ha tehát a házasság a pont megfelelőre csiszolt status quo konzerválása – úgymond hab a tortán –, akkor a megváltozott helyzetbe került párnak újra neki kell fognia összegyúrni az alapokat.
Ezzel magyarázható a számunkra kissé furcsa mentalitás, amely a film címét is eredményezte. Másként nem érthető, miért húzzák-halasztják a boldogító igen kimondását, ha az eljegyzés már az összeismerkedésük első évfordulóján (és a film első pillanataiban) megtörtént. A fiatal pár ugyanis a nagy nap bűvöletében él, de annak reális megvalósítását minduntalan el kell halasztani, mert az élet mindig közbelép. Violet bolondos-érzelgős húga sietve megelőzi saját esküvőjével a beharangozott lagzit, majd az anyós baljóslatú figyelmeztetését beváltandó, sorra hunynak el az idős nagyszülők: egy esküvő és négy temetés.
Az epizodikus szerkezetű film mindegyik darabja a valóságon alapuló esetlenséggel mutatja be a főszereplők nagyjelentőségű eseményeit, lemondva ezzel a didaktikus, szájbarágós és lekezelően egyszerűsített átfogó narratíva használatáról. A cselekmény ezáltal valószerűbbé, kevésbé erőltetetté válik, amivel csak elrejti még gondosabban megírt mivoltát. A film ugyanis nemcsak átélhető, hanem olyannyira magával ragadó, hogy az az érzésünk, hogy jóbarátaink életébe kapunk belátást, akiknek hol jól megy, hol kevésbé, de mindig akad egy meghallgatásra érdemes, sziporkázó sztorijuk.
Nicholas Stoller rendező, aki már a Lepattintvában (Forgetting Sarah Marshall) bebizonyította, hogy képes közhelyek alkalmazása nélkül is humort és szerethető karaktereket létrehozni, itt is jó érzékkel adagolja az iróniát, a feszültséget és az érzelemdús helyzeteket. Úgy tűnik, hogy a pár egyformán fontos tagjai közül a hímnemű picit inkább magára irányítja reflektorfényt, a film pedig inkább szól a domesztikált férfi viszontagságairól, aki megfosztatik férfiúi szerepkörétől, mint a munka és család között vacilláló nő döntéseiről. Jason Segel tehát a „nőies” zsáner kikötései ellenére is protagonista lett, s ez azért sem véletlen, mert a forgatókönyvet is ő jegyzi. Feminista nézők a film befejezését is ezzel fogják magyarázni, pedig lehet, hogy munkamániás világunkban az ügy sokkal egyszerűbb: aki karrierével elégedett, az kevesebb egzisztenciális krízissel, és több megértéssel rendelkezik az élettársa iránt.
Nem zárhatom le ezen írást a szereplőgárda megemlítése nélkül. A remekbe szabott forgatókönyvet olyan, egyre ismertebb sztáro(cská)k keltették életre, akikről (jó eséllyel jósolhatjuk) fogunk még hallani. Jason Segel mackószerű alakja a vásznon meglepő változatosság a sok metroszexuális Adonisz-alak után, s bár a film elején még nehezen értjük, mit eszik rajta a ragyogóan szép Emily Blunt, idővel belopja magát a legtartózkodóbb néző szívébe is. Apropó, Blunt – az ifjú Viktória királynő most is a nagykönyv szerint alakít, de elegáns brit karaktere nem átallja jóízűen bolondos vagy akár izgalmasan sejtelmes oldalát is megmutatni. A mellékszereplőként elkönyvelt Alison Brie és Chris Pratt saját filmjükben is megállnák a helyüket, kissé nyers szenvedélyességükkel kellemes ellentétet képezve a néhol túl sokat gondolkodó és elemző jegyespárral.
A történetben van egy visszatérő pszichológiai kísérlet a másnapos fánkkal, mely a film különböző pontjain különböző álláspontokat bizonyít. Az Ötéves jegyesség ezzel reflektál az elméletek értelmére: kiindulópontnak hasznosak, nem árt, ha van az embernek egy „munkahipotézise” arra vonatkozóan, hogy mit szeretne elérni az életben, de nem lehet mindig erre hagyatkozni, sőt, az általánosból kilógó esetek jelenthetik a legtermékenyebb utat egy újfajta felfedezés felé. Ez alapján a film is egy formabontó előfeltevéssel indul, mely jóleső bizsergéssel tölti el a nézőt, azt sugallva, hogy a továbbiakban többet kapunk majd a megszokott romantikus vígjátékoknál, egy felnőtt szempontból is feltárni érdemes helyzettel, friss, de tehetséges arcokkal, és intelligensen szellemes körítéssel.
