„A monogámia nem megvalósítható” – hangzik el a film premisszájában két, babájukat szorongató kiskamasz lány szájából, miközben apjuk épp a válás okát magyarázza nekik. Az Amy Schumer-írta, Apatow-rendezte romkom ígéretesen startol, műfaj-forradalomnak ígérkezik, a Schumertől megszokott velős, önreflexív, keserédes poénokat azonban túlragyogja a műfaji klisék tömkelege, melyeknek sajnos fele sem tréfa.

A Trainwrecket a köztudat sokkal inkább Amy Schumernek, mint Apatownak tulajdonítja, hiszen Amy tollából származik, és ő maga játssza a film screwball-főhősnőjét is, egy apakomplexusos, deklarálatlanul is poszt-feminista bulvárújságírót, aki szakmai és anyagi sikerei mellett nem veti meg a testi örömöket sem, hiszen csupán tárgyként és egyéjszakás kalandokra használ minden férfit, és sosem alszik náluk. A szerepek felcserélődnek, Amy Schumer karaktere felváltja az elkötelezettség-fóbiás férfit, és hitelesen alakítja az érzelmileg csöppet sem implikált, érzéketlen nőt, akiről egyre inkább sejteni véljük, hogy apja (Colin Quinn) példáját követi.

Amy Schumer leginkább stand-upos karrierjének, vagy a már három évadot is megélt, a Comedy Central által sugárzott sketch-vígjáték-sorozatának köszönhetően került be a köztudatba, s e korábbi munkássága kialakította az első nagyjátékfilmjével szembeni elvárásokat. Tény, hogy a magyarul Kész katasztrófaként eladott film hemzseg Schumer védjegyétől, és bármennyire is hihetetlen, szerzői film, hiszen fellelhető benne az összes, sorozatában és stand-upjaiban egyiránt használt motívum: a kiváltságos fehér nő, a rasszista viccek, a promiszkuózus nő stb. Ezeket Schumer kellő öniróniával válogatja be karakterének repertoárjába, az így összeollózott főhős azonban – bár egy húszperces szkeccsben megállná a helyét – a Trainwreckben a műfaji klísék áldozatává válik.

Amy a S’Nuff bulvár-férfimagazinnál újságíró, a Tilda Swinton által alakított Diane a főszerkesztője. Promiszkuózus, de van alkalmi barátja, a homoerotikus tendenciákat tanúsító, testépítő Steven (John Cena), akit Amy természetesen gátlástalanul megcsal és megbánt. Testvére, Kim (Brie Larson) családi életet él, Amy szöges ellentéte és erkölcsi tanácsadója, apjuk a két lány bevallása szerint annak idején az összes tanárnőjükkel ágyba bújt, öregségére egy otthonba került. Amy komplex karakter, de komplexitása közhelyekben merül ki, így életútja előrelátható. Az apai modell rányomta bélyegét az életére, képtelen intim kapcsolat kialakítására, tudjuk azonban, hogy makacssága, cinikussága csupán a megbántódással szembeni védekezési mechanizmus. Még Amy testvére, Kim is megjósolhatóan cselekszik, hiszen foggal-körömmel próbálja az otthon látott életmód szöges ellentétét élni. A hab a tortán természetesen Amy és egy interjúalany, Aaron (Bill Hader) egyre elmélyülő kapcsolata, mely Amy-t kezdetben természetesen halálra rémíti, de a végén a szerelem mindenen fölülkerekedik.

Aaron a klasszikus romkomok női szerepét kapja, hiszen kettőjük közül ő az, aki először tanúsít érzékenységet, törődést a másik iránt, és aki jelentőségteljes, igazi kapcsolatra vágyik, mi több, a műfajhoz hűen „legjobb barátnője” is van, aki ezúttal nem más, mint az önmagát alakító sportoló, LeBron James, egyike ama kevés „kuriózumoknak” (John Cenával és Tilda Swintonnal karöltve), melyek a film javára válnak. Apróságnak tűnhet, de a film eme szerepcserés premisszája itt bukik el: Amy, bármennyire is hidegvérűnek tűnik, legbelül sérült és kimondatlanul is „megmentésre” vágyik, Aaron pedig, bármennyire is feminin alkat (érzelgősségét tekintve) az a férfi, aki megmenti. Az egyetlen hiteles és némiképp árnyalt cselekményszálat az Amy és apja kapcsolatát felvázoló részletek alakítják ki, melyben Amy végre őszinte, szerethető karakterré válik, aki szklerózissal küzdő apjá  hibái ellenére is mindennél jobban szereti.

Amy Schumer debütfilmje keveset tesz azért, hogy írója karrierjének alapjaként szolgáljon: ő az a poszt-feminista celeb, aki humoristaként csillog igazán, hiszen stand-upjaiban kiforgat mindent, amit egy női humoristától elvárhat az ipar, könyörtelen szatírái a teljes spektrumot foglalják magukba, de önmagán röhög a leginkább. Kétségtelen, hogy rajongói hasonló produkciót vártak a Trainwreck­től is, Hollywood azonban túl prűd ahhoz, hogy helyet engedjen Schumer naturalizmusának. A konklúzió: megéri egy pillantást vetni rá, hisz úgysem láttátok még Tilda Swintont melírozott hajjal és Jack Sparrow-t idéző sminkben, a Trainwreck azonban nem más, mint egy újabb romkom, mely többet ígér, mint amennyit kivitelez, s melyben az egyébként jóízű humor lehetne kicsit dekadensebb, mi több: kiterjedhetne maga a műfaj ironizálására is.