Három nő, egy cél: bosszú, hidegen tálalva, lehetőleg pezsgővel. Szex és New York kezdőknek: hasonló glamour, gyengébb írás. Mozi csak hölgyeknek, habár a Bechdel-teszten nem megy át. De zavar mindez? Hiszen – Rejtőt parafrazálva – a romantikus vígjáték olyan, mint egy nyári kabátka: ha stílusos, az sem zavar, hogy semmi funkciója.

Az utóbbi időben újra szóba került a nemi reprezentáció aránytalansága a filmgyártásban, ami annak ellenére tényszerű, hogy több kutatás is rámutatott, hogy a nőket fontos szöveges szerepben megjelenítő alkotások nagyobb bevételt szereznek a mozipénztáraknál. Jókor érkezik tehát a túlfűtött kedélyek közé a három átvert nő sztorija, akik az ellenségeskedés helyett az összefogást választják, hogy végre közösen nyújthassák be a számlát a szoknyavadász párjuknak. De a látszat csal. A film ugyanis, annak ellenére, hogy a girl-power tipikus példája, képtelen akár a legegyszerűbb feminista ábrázolás alapját képező Bechdel-teszten átmenőt szerezni. A minimum két női szereplő meglenne, beszélgetnek is eleget, de kizárólag a hűtlen férfiről.

Carly (Cameron Diaz), a menő vállalati ügyvéd már a családnak szeretné bemutatni újdonsült partnerét, amikor összetalálkozik annak mit sem sejtő feleségével, az aranyos, de szétszórt Kate-tel (Leslie Mann). A két nő a közös sorsban véd- és dacszövetséget köt, amikor színre lép a harmadik áldozat, a dögös fiatalabb modell, Amber (Kate Upton). Együtt határozzák el, hogy a szerelemnek múlnia kell, s ha múlik, akkor fájnia kell – s ez utóbbit lehetőleg kizárólag a férjnek szánják. Ezért pár alpáribb szívatás után a pénzügyi csődöt eszelik ki büntetésként a hűtlen kezelést nemcsak a női szívekre tartogató pasasnak. Sztorirészlegen tehát semmi új, és a megvalósítás is eléggé átlagos: szerelem mint tévéreklám, ivás mint ismerkedés, autós követés a Mission Impossible betétdalára, WC-humor és változatos helyszíneken történő elesések – íme néhány visszatérő formula a humor jegyében.

Viszont néha, kevésbé fontos helyeken, a tömegízlést és -értést kevésbé veszélyeztető jelenetekben felsejlik egy árnyaltabb világ, ahol a nők nemcsak a domináns nem kicsapongásairól és (mintegy a férfi fantázia megtestelüléseként) az intim fazonról beszélnek, hanem belátást nyerünk saját kis világukba is. Ránk dereng a felszín alatt megbúvó magányosság és sebezhetőség, a nők elidegenedése egy olyan társadalomban, mely a versengést promoválja, s ezzel a társaktól, barátnőktől fosztja meg tagjait. Ezért nem tűnik furcsának, hogy az első számú válási okot, a megcsalást oly könnyen megbocsájtják egymásnak – fontosabb a valahova tartozás, a csoport helyeslése, mint a romantikus szerelem rögeszméje. És ebben mond nagyot a film, itt szerzi vissza a Bechdel-teszten elvesztett pontjait: az összefogásra és a boldogság kiegyensúlyozottabb, több szinten való keresésére bátorítja a női szereplőket.

Ezen a szálon kapcsolódik egy korábbi, emanipációt hirdető filmes jelenséghez, a Szex és New Yorkhoz. A szinglilétet globálisan elfogadottá tévő sorozat szereplői azért nem süllyednek el az egyéjszakások tengerében, mert mindig van hova visszatérniük a sikertelen párkeresési akciójuk után – elvégre az igaz barátság olyan, mint egy remekbe szabott körömcipő: ha stabilan tart, a magasba hághatsz. A Szex és New York maradéktalan sikeréhez ugyanis nem csak a pikáns téma járult hozzá, hanem Carrie Bradshaw Louboutinjai, tüllszoknyái és mintás kabátjai is. Patricia Field jelmeztervező sajnos nem tudott olyan stílusikont alkotni A csajok bosszújának szereplőiből, mint tette azt a híressé vált sorozattal vagy Az ördög Pradát visel című egészestés divatbemutatóval, de a nyári öltözetét azért így is jó pár nőnek befolyásolni fogja.

Hisz ki ne járna Cameron Diaz elegáns miniruháiban, Leslie Mann virágos selyemfelsőiben vagy Kate Upton bikinijében? A színésznők ugyanolyan természetességgel hordják a rájuk szabott kosztümöket, mint alakítják karaktereiket – sőt, felmerül a kérdés, vajon nem saját magukat játszották-e egész idő alatt. Egyedül Nikolaj Coster-Waldaunak drukkolunk, hogy figurája inkább a szexi, keménykezű, Trónok harca-lovag legyen, nem ez a gerinctelen alak, akiről annyi szó esik in absentia, hogy mire újra viszontlátjuk, a legkomolyabb alakítása sem lenne elég, hogy megfeleljen elvárásainknak.

De Nick Cassavetes rendező, aki a szenvedélyes melodrámájú Szerelmünk lapjait látszik előnyben részesíteni az eddig kipróbált számtalan, kevésbé populáris műfaja közül, biztos kézzel adagolja az összetevőket egy könnyed nyári vígjátékhoz. Humor is akad majd, ha más nem, „a káröröm a legszebb öröm” apropóján, fordulatos a történetvezetés, és a girl-power erővel eltöltő hatásáról se feledkezzünk meg. Valamint ha majd rekordot dönt a bevétele, hátha Hollywood is utánanéz egy-két kutatásnak, s a következő női mozinál nem csak a kosztümökbe nyomják majd a pénzt.