Két évvel a Forgetting Sarah Marshall után Nicholas Stoller rendező végre bemutathatja az akkor még csak egy őrületes mellékszereplőként nevettető Aldous Snow karakteréhez ígért mellékvágányt. A kérdés nyilvánvalóan az, hogy Snow karaktere rejt-e magában annyit, amitől húzós, szerethető főszereplővé lehet. Röviden: igen.
Russell Brand ugyanis önfeledten, őrülten és színesen játssza a saját alteregójaként felépített rock-ikont. Attól eltekintve, hogy új vonatkozásokat, kifejezetten friss aspektusokat nem találunk a rocksztárok hullámvölgyekkel tarkított életviteléről, a Get Him To The Greek nagyon is épkézláb, pörgős és sodróan humoros film lett.
Los Angeles, Greek Theater. A kortárs rockzene egyetlen igazi sztárja, Aldous Snow (Russell Brand) és együttese, az Infant Sorrow hatalmas koncertet ad. Snow akkor már 7 éve józan. Mindez persze 10 éve volt, mára pedig sok minden megváltozott, s mint tudjuk, rocksztárból nem lesz iskoláról iskolára járó, drogprevencióról előadást tartó szentlélek. Azonban a szétcsúszott Snow és együttese tűnik az egyetlen mentőötletnek, ha egy lemezkiadó válságba kerül. Ennél a lemezkiadónál dolgozik Aaron Green (Jonah Hill), s az ő agyszüleménye, hogy egy manapság nagyon divatos újjáalakulás-projekt keretén belül egy koncert erejéig újra el kéne hozni a legendás brit bandát az angyalok városába. Mindez pedig szó szerint az ő feladata lesz, így hát el is indul Londonba.
A film célja nem az, hogy mélyriportot készítsen egy kiégett rocksztár visszatéréséről. Brand alakítása és zenéje éppenséggel valami fanyar, perverz és cinikus paródiája ennek a típusnak – hisz gondoljunk csak bele, hány olyan együttes létezik, akik valaha nagyot dobtak, hogy aztán mindazt egy bődületesen rossz lemezzel aláássák? A képzeletbeli Infant Sorrow is így bukott el, s a nem fiktív együttesekhez hasonlóan ők sem ismerték el hanyatlásukat. Sőt, akkora sztárok, hogy nem lehet őket komolyabban lehúzni sem. Snow tehát megindul a lejtőn, öntagadása kőkemény drog-futamokba rántja, pórusaiból fröcsköl a szesz, s ráadásul még élete párja is elhagyja egy kecsegtető szólókarrier érdekében. A már-már sematikus karakternek azonban – Stoller rendezői hangvételéből eredően – pusztítóan humoros oldalai domborodnak ki. Brand a csúcsra emeli a felelőtlen és felhőtlen bulizás, a nárcisztikus önpusztítás, a szabad szerelem- és lealjasodás momentumait.
Ebben pedig egyenértékű társa Jonah Hill, aki még a Forgetting Sarah Marshallban alakított fergeteges mellékszerepét is felülmúlja a kiadó csicskását alakítva. Folyamatosan dolgozó kedvese (Elisabeth Moss is nagyszerű) mellett elmagányosodó, munkájában megragadt, egészséges nagyravágyással teli karakterét olyan szövegekkel, gesztusokkal és mimikával virágoztatja fel, melyeknek köszönhetően még a kevésbé vicces jelenetek is emlékezetesek maradnak, s ahogy minden filmjében, egyénisége többnyire ezúttal is rátelepszik a szerepére. Monológjai ismét tele vannak popkulturális utalásokkal, kőkemény káromkodásai, és ösztönös, kapkodóan agresszív (ám mégis szerethető) hangvétele remekül árnyalódik az Apatow-társaságra oly jellemző intellektuális kortárs zsidó humorral.
Stoller legnagyobb hibája a Forgetting Sarah Marshallban a slendrián vágástechnika, s a kevésbé erős jelenetekkel elnyújtott játékidő (mely amúgy is az Apatow-filmek gyermekbetegsége) volt. Mindezeknek végre istenhozzádot intett, s kifejezetten precíz, lendületes képszerkesztéssel, emlékezetes kompozíciókkal és klip-szerű tömörséggel komponálva súlyozta ki Aldous és Aaron történetét, melynek közel két órája sem válik megerőltetővé. Mindezt nagyban elősegíti a zene: az Infant Sorrow istentelenül beteg és parodisztikusan provokatív dalai és koncertjei mellett folyamatosan jelen vannak a klasszikusok döngölései is, és a velük párhuzamba kapcsolt életérzés is. A zene pedig mindig megvált, felemel és rádöbbent az alkotás terápiás jellegére. Az alázat a rockzene műfaja iránt, a tömegek szeretete, és az őszinte önkifejezés az, ami kiemelhet a mocsokból (ami azért esetünkben – valljuk csak be nyugodtan – nagyon is szórakoztató).
Stoller végig kézben tartja a tempót, melyben lényegi elem, hogy nagyszerűen vegyíti és adagolja a slapstick egyszerűségét, az olcsóságában nevetséges helyzetkomikumot, a komplex és aktualitásokban tobzódó művelt amerikai stand-up humort; s a relatíve mélyebb, érzelmesebb jeleneteket is folyamatosan tompítja karaktereinek jellemkomikumával. Stoller és az Apatow-alkotógárda újra képes úgy szólni a barátságról, önmegvalósításról és az összetartásról, hogy a komolyabb érzelmeket és vonatkozásokat csupán könnyűdrogokkal ködösítve és nevetve idézik meg – bár leginkább azok számára lesz igazán szórakoztató, akik eddig is követték munkásságukat. A Get Him To The Greek hihetetlen jelentekkel, remek mellékszerepekkel (Sean „P. Diddy” Combs), felhőtlen explotation-modorral, bájos undorítósággal, ízlésesen lefokozott tanulsággal, és a mindenek felé rendelt szórakoztatás baráti hangvételével teszi az őszt sokkal elviselhetőbbé.
