Na végre, így kell ezt csinálni! – kiálthatott fel a múlt héten a nagyérdemű a Comedy Cluj filmfesztivál láttán. A legnagyobb európai vígjátékfesztivál elnevezéssel dicsekvő esemény ugyanis kezd méltó lenni a nevéhez, és az impozáns szponzorlista mellett idén már a filmfelhozatala is tekintélyt parancsolt. No nem a TIFF hátborzongató, felkavaró, napokig kísértő opuszaihoz mérten, de már egy összeszedett, egységes fesztivál kinézetét keltve. Egész jó filmekkel. Tény, hogy érdemes feljegyezni. És nem csak a kolozsváriaknak.
Matteo Garrone díjnyertes, realista gengszter-opusza, a Gomorra után a nápolyi kisemberek életének másik mételyéről, a valóságshow-król forgatott szürreális tragikomédiát Visconti klasszikusa, a Szépek szépe nyomán.
Az ünnepélyes 65. évforduló kevéssé sikerült ünnepélyesre, és ez nem a fesztivál hibája, sokkal inkább a mostoha időjárásnak tudható be. Ritkán hallani olyat, hogy Cannes-ban az idő gyakoribb beszédtéma, mint a filmek, de idén az egész fesztivál hangulatára rányomta bélyegét a sok eső és a borús, hűvös időjárás. A vége felé felcsillant a remény néhány napsugár formájában, de aztán a záró eseményre ismételten, minden addiginál hevesebben, szakadt a nyakunkba az ég. A filmekre viszont nem lehet panasz.
Nemigen lehet elmondani, hogy John Herzfeld új opusza hemzsegne az eredeti ötletektől. Hiszen elég filmet láthattunk már a média démoni hatalmáról (itt van, amúgy csípőből, Sidney Lumet 1976-os Networkja, Renny Belvaux 1992-es Man Bites Dogja vagy Gus Van Sant 1995-ös To Die Forja), a Myrick-Sanchez páros 1998-as The Blair Witch Projectje óta a kézi kamerás „film a filmben” trouvaille-ja lerágott csonttá vált, no és a snuff movie-k meg a jedermann-világ Reality TV-s erőszakhabzsolása sem mai csirke a mozivásznon.
