Nemigen lehet elmondani, hogy John Herzfeld új opusza hemzsegne az eredeti ötletektől. Hiszen elég filmet láthattunk már a média démoni hatalmáról (itt van, amúgy csípőből, Sidney Lumet 1976-os Networkja, Renny Belvaux 1992-es Man Bites Dogja vagy Gus Van Sant 1995-ös To Die Forja), a Myrick-Sanchez páros 1998-as The Blair Witch Projectje óta a kézi kamerás „film a filmben” trouvaille-ja lerágott csonttá vált, no és a snuff movie-k meg a jedermann-világ Reality TV-s erőszakhabzsolása sem mai csirke a mozivásznon.
Mégis, a két órába „sűrített” 15 perc megér egy misét. Hogy miért? Az ok szinte közhelyszerűen egyszerű: a feszes, aránylag jól megírt sztori – amely, csak úgy mellesleg, sokkal jobb thriller mint mondjuk médiakritika – egyszerűen izgalmas. Ez pedig igen gyakran a lehető legtöbb, amit egy hollywoodi mainstream-produktumtól el lehet várni.
Adott egy Kelet-európai bűnöző páros, akiknek Amerikába érve első dolguk, hogy lopnak egy videokamerát és felcsapnak snuff movie-készítőknek, made in Vadkelet. Ámokfutásuk során hullanak a bevándorlók és amerikaiak, mint a legyek, lobogó fáklyává válik a fél város, a rendőrség meg a tűzoltóság pedig tehetetlen. Közben a két botcsinálta filmes a tévéből (sic!) megtanulja, hogy a filmbiznisz bizony jól jövedelmez. Kiszemelnek egy local hero-t, a történetesen éppen őket halálra kereső nyomozót, és legújabb alkotásuk főszereplőjeként jól kigittelik. A filmre azonnal vevő is akad, mégpedig az egyik helyi Reality TV gátlástalan műsorvezetője személyében. Ez a dobásuk is bejön, kasszíroznak egymillió dollárt, amellyel az egyik megvásárolja a szabadságát (a másik bizonyos szerzői jogi vita kapcsán kilép a képből), ráadásul a nép már-már hősként ünnepli a magára maradt sztárt, a la Taxisofőr.
Ekkor azonban ismét belép a képbe a kisemmizett társ, illetve egy fiatal tűzoltó, és egy végső, katartikus jelenet során mindenki megkapja, amit megérdemel. Ha az ember jobban megfigyeli a sztorit, kiderül, hogy a csinálók úgy fűzték össze a cselekmény láncszemeit, hogy a végső leszámolás egyáltalán létrejöhessen, ezért aztán itt-ott bizony girbe-görbék, mondvacsináltak azok a láncszemek. Kárpótol viszont mindezért az imént már említett izgalom, illetve Robert De Niro játéka. (Különösen szép az a jelenet, amikor De Niro a tükör előtt állva gyakorolja a leánykérést, méghozzá görögül.)
Mindent összevetve, ez a film sem lett hű de nagy durranás, viszont kétségtelen, hogy a hollywoodi futószalagon százszámra gyártott tucatthrillerek közül messze kimagaslik.
