Hogyan viszonyul a nácizmus a művészeti izmusokhoz?
Érdekes téma, az bizonyos. Többször nekifutottak a fikciós filmek szakemberei is, hogy feldolgozzák, ám mintha mindig elvesztek volna a részletekben vagy túlságosan elbagatellizálták volna azokat. Ilyen volt példának okáért a George Clooney által jegyzett 2013-as Műkincsvadászok (The Monuments Men), de bátran ide sorolható a 2015-ös Simon Curtis-féle Nő aranyban (Woman is gold) is Helen Mirren főszereplésével. Ezekben a feldolgozásokban az a közös, hogy megpróbálnak a nácik által a második világháborúban összeharácsolt, művészettörténeti jelentőségű értékek nyomába eredni. Persze a dokumentumfilmes szcéna is ráharapott már az efféle esetekre. A két részből álló, National Geographicon sugárzott Náci műkincstolvajok (Nazi Art Theft) ugyanúgy igyekszik fényt deríteni az elfedett igazságra, mint például Műkincsek a nácik kalapácsa alatt (Under the hammer of the nazis) alcímet viselő, Spectrumon futó produkció.
Hiába. Hitler a legnagyobb médiasztár. Nem lehet nagyon úgy körbeszörfölni a tévéadókon, hogy jellegzetes alakjával ne találkozzon a mindenkori befogadó. A fogyasztók jelentősebb része pedig még mindig a televíziózás nyújtotta kikapcsolódás felé hajlik. Ez persze generációs ügy és csak érintőlegesen tartozik ide, ám mégis megemlítendő, hogy a Hitler kontra Picasso a pont ezzel a trenddel szembemenő, moziba csalogató sorozat legújabb, immáron tizedik darabja. A művészet templomai ugyanis a képzőművészet, illetve annak kiemelkedő korszakai felé irányítja a figyelmet úgy, hogy a gyártók 3D-ben igyekeznek újszerű élményt biztosítani a téma felé nyitott érdeklődőknek. Bár a moziban – egy idősebb hölgyet kivéve – egyedül ültem, mégis abban bízok, hogy nyugaton azért van kellettje az efféle próbálkozásoknak. Hiszen nem csupán a festmények, szobrok bemutatása a lényeg, hanem az ezekhez kapcsolódó történelmi kutatások eredményei is élvezetesek lehetnek. Legalábbis ez a mozit is népszerűsítő sorozat ebben igyekszik kitűnni.
A Hitler kontra Picasso cím hallatán akár azt sejtethetnénk, hogy két ellentétes megítélésű festő és történelmi személyiség csatározásáról vagy akár személyeskedő interakciójáról lesz szó. De figyelemfelkeltés csupán, ez a film nem ebben próbál erős lenni. Hanem sokkal inkább annak a megmutatásában, hogy a hitleri államberendezkedés kultúrpolitikája hogyan is viszonyult a modern művészeti leágazódásokhoz. A nácizmus hogyan viszonyul úgy alapjában véve az izmusokhoz (impresszionizmus, dadaizmus, kubizmus stb.). Sőt még itt is két nem klasszikus értelemben vett „műgyűjtőt” emel ki a kánon. Hitlert és a vele versenyben álló Göringet, illetve ezeknek a szép felé való vonzódását vehetjük szemre. Kiderül tehát elsősorban az, hogy a náci szépségeszménynek mik a határai, de arra is, hogy mik a szabályt erősítő kivételek.
A náci esztétika meghatározása persze saját birodalmi múzeumaik képtárainak kifosztásával kezdődik, majd a már ismert módon továbbgyűrűzik a zsidó vagyontárgyak elkobzására is. A dolog pikantériája, hogy a nép oktatására két utazó kiállítást hoznak létre. Az egyik a propagandaminiszter Göbbels utasítására megnyíló 1937-es Müncheni kiállítás, mely Az elfajzott művészetek címet viseli és az államhatalomnak nem tetsző rekvirátumokból áll. Ide tartoznak az expresszionista, az impresszionista, a dadaista, a szürrealista és a kubista alkotások. (Ez akár ijesztőnek, elborzasztónak is vehető műveket felsorakoztató válogatás, mely a fajelméletet is kiszolgáló vállalkozás egyben.) A másik a klasszikusnak vett művészeti formákat bemutató, ezzel szinte párhuzamosan futó tárlat, a náci esztétikai eszménynek teret adó – szintén utazó – kiállítás, a Nagy Német Művészeti Kiállítás. Erről a pontról nagyon könnyen eljutunk az izgalmakkal teli történetekig. Európa végigrablásától, kifejezetten a zsidó tulajdonban lévő műkincsek elorzásáig, majd ezek felkutatásáig, véletleneken múló részleges megtalálásáig. Ez persze innen már az ismert amerikai műkincsvadász-expedíció története, ahol neves tudósok egyenruhába bújva megmenekítik a német bányákban eldugott ereklyéket. Mellesleg hasonló esetekbe kapaszkodik bele az Indiana Jones-feldolgozások egy része is. Szóval ismerős esetek ezek.
Egyébiránt a dokumentumfilm nem tud sok újat nyújtani. A téma felé nyitott orgánumok már elénk tárták az információk nagyját a maguk eszközeivel. Itt is eredeti felvételek bevonásával láthatjuk a kiállításokról készült propagandafilmek részleteit, Hitlert, Göringet, Göbbelst. A fekete-fehér vagy avíttas színkészletű celluloidot persze váltják a festményekről készült modern képek, vagy akár a számos tudós nyilatkozatának steril helyszínei. A film alatt futó zenék néha a klasszikus repertoárra emlékeztetnek, de számos esetben oda nem illőnek ható hollywoodi szuperprodukciók vízióit előhívó nagyzenekari ömlengések. A film oktató jellegű munka, de messze nem lebilincselő. Én nem 3D-ben láttam, így elhiszem, hogy a technika talán képileg segíthet az anyagon (amit a narratíva oly mostohán magára hagyott néhol), de még úgy sem igen lesz belőle ennél sokkal erősebb produkció. Nézhető, néhol gyönyörködtető, olykor elborzasztó, de mégsem elementáris erejű vagy megdöbbentő alkotás. Inkább egyszerűen tanulságos.
