Sebastián Cordero fű alatt, instant tempóban, nemzetközi stábbal, és alig valamennyi pénzből készült filmjének ereje tudományosan igazolható cselekményében rejlik: a 2061-ben magáncégek pénzéből a Jupiter holdjára küldött kutatócsoport ugyanis akár ténylegesen is elindulhat az élet nyomait keresni.

Will Smith visszataszító családi vállalkozásának keretén belül futtatja saját fiát az ember által elhagyott Földön. A leginkább stilisztának mondható Joseph Kosinski csupán csak ügyesen használ évtizedek óta porosodó sci-fi modulokat a Feledésben. Neill Blomkamp az év legkiábrándítóbb filmjében egypálcás álomgyári morálért adja el a lelkét. Mások pedig sorban bőrözik újra a klasszikusokat, csak azt nem tudni, hogy mégis miért. Idén nagyjából ez a tudományos-fantasztikus repertoár. Persze el lehet azon a jelenleg eleven tendencián szórakozni – ami talán még egy kicsit érdekes is – hogy a valaha szebb napokat élt sci-fi csökött kortárs vonulata milyen látványosan ábrándult ki az emberiségből. Hisz már Wall-E is önző és felelőtlen fajunk rohadéksága után takarított. Gondolatébresztő filmek ezek? Ha az ember fia a mozi parkolójában még képes visszaemlékezni rájuk, a válasz lehet még egy kőkemény talán is.

Közben pedig ez a galád, csúnya és rossz ember, aki e sajnálatosan egyívású filmuniverzumban rendre szétfejeli a földi ökoszisztémát, vizet talál a Jupiter egyik holdjának fagyott felszíne alatt. Mármint komolyan. Miközben tehát – lássuk az iróniát – a kortárs sci-fi ezeréves disztópia-formákra van ráfagyva, addig az általuk következetesen dögrovásra ítélt ember a való életben pontosan az e filmektől nagyon is távol álló tudomány segítségével találja meg a földönkívüli élet egy lehetséges forrását. A Jupiter holdjának élhetősége – illetve élhetővé tételének mikéntje – ugyan még a jövő zenéje, a felfedezés viszont már önmagában az utóbbi évszázad legfontosabb tudományos eseménye. A holdat Europának hívják, és amellett, hogy az űrtudósok jelenleg minden este hozzá imádkoznak, megihlette az év egyetlen igazi tudományos-fantasztikus filmjét is.

Sebastián Cordero fű alatt, instant tempóban, nemzetközi stábbal (benne a román Anamaria Marinca is), és alig valamennyi pénzből készült filmjének ereje pedig pontosan a tudományosan igazolható cselekményében rejlik. A 2061-ben magáncégek pénzéből Europára küldött kutatócsoport ugyanis akár ténylegesen is elindulhat az élet nyomait keresni. Cordero a NASA támogatásával és lektorálásával olyan kézzelfogható, dokumentumszerű kontextusba helyezi szereplőit, melyben a lassanként bekúszó misztérium és halál csupán csak rémisztő ornamentumként jelenik meg. Cordero csupán szemléltet – mintha nem is fikciót vezényelne. A súlytalanság tényleges hatásai, a kíméletlenül hosszú űrléttel kapcsolatos megannyi testközeli probléma és részlet, valamint – és ez az igazán lényeges – a küldetés végtelen komplexitásából eredő megannyi lehetséges veszélyhelyzet mind-mind tényszerűen prezentált.

Ez az életszagú, fantasztikumtól jócskán eltartott attitűd mégsem válik szárazzá. Cordero – és a forgatókönyvet jegyző Philip Gelatt – az atavisztikus, mindenre csendesen rátelepedő űr, és a benne elveszejtett miniatűr emberi lét filozófiailag könnyen túlterhelhető ellentétezését is képes távol tartani a metaforikus és transzcendens értelmezések elburjánzásától. Az Europa Report gondolatisága – finoman eltúlozva – nem a költővé vedlett forgatókönyvírók szabadverseiből ered, hanem abból a félelmetesen közeli, mégis láthatatlan tapasztalatösszességből, miszerint nem biztos, hogy egyedül vagyunk. Felcsendül ugyan egy részlet erejéig a Kék Duna keringő, azonban csupán tisztelettudó gesztusértékkel. Annak ellenére, hogy sokan valamiféle késztetést éreznek/érezhetnek a klasszikusok vég nélküli citálására, Cordero filmjének nem feltétlenül van egyéb köze Kubrick Űrodüsszeiájához. Az Europa Report közelebb áll az Androméda törzs által példázható kemény sci-fi vonulathoz. A cselekményét szervező frusztráció, tragédia, és rejtély éppen csak elbizonytalanítja merev földközeliségét, s e minimális differencia remekül képes felerősíteni zavarbaejtően paranoid és klausztrofób miliőjét.

Az Europa Report talált felvételekből építkező narratív diszkontinuitása ugyan nem feltétlenül indokolt, Cordero kirakós-játéka egy megerőltetően amorf első negyed után mégis építeni kezdi önmagát. Az időben és térben ide-oda kacsázó beállítások – beszélő fejek, archív anyagok, fedélzeti kamerák – azonban még így sem egyszerűsítik az élményt. A „találtság” következetesen tartott integritása – ami mellesleg igen ritka ebben a trendben – nem enged a könnyebbségnek. A szereplők is e forma rigorózus keretei miatt válnak kevésbé színessé, ami egyesek számára zavaró lehet.

Mikor pedig egyikük rávilágít arra, hogy az emberiség legnagyobb felfedezése mellett egy-két ember halála nem jelent semmit, nyilvánvalóvá válik az Europa Report igazi fegyverténye. Cordero filmje ugyanis egy olyan meghökkentően ambivalens közeget ábrázol, melyben a humánummal vegyes színtiszta racionalitás eredményei felülemelkedhetnek a veszteségen, és megérdemelten igazolhatnak horrorisztikus eseményeket és emberi tragédiákat.