Hosszú évek óta A Föld után a legkevésbé kínos Shyamalan-film, de éppen azért, mert voltaképpen nem is Shyamalan-film. A produkció mögött valójában a főszerepet alakító Will Smith áll, ám ezzel a néző sajnos egyáltalán nincs kisegítve.

Jócskán megszaladt a tolluk azoknak az ítészeknek, akik annak idején Alfred Hitchcock örököseként emlegették M. Night Shyamalan rendezőt. Szerzett ugyan érdemeket a feszültségkeltés terén, ám miután megalkotta egyetlen kimagasló színvonalú munkáját, a máig hivatkozási alapként nyilvántartott Hatodik érzéket, karrierje lassú sorvadásnak indult (A falu, Az esemény, Az utolsó léghajlító). Manapság egy film promóciójára nézve szinte már kínos a tény, hogy Shyamalan rendezte. Az egykori csodagyerek most éppen egy olyan bérmunkát vállalt el, amihez szemmel láthatóan semmi köze. Will Smith bizonyára csak azért bízta meg őt saját egyszemélyes projektjének direktori posztjával, hogy a kegyvesztett indiai rosszul csengő neve védőernyőt vonjon köréje – ha ő maga esetleg szárnyát bontogató „rendezőként” hibázna. Márpedig hibázik, és nemcsak ebbéli minőségében. Még így is elmondható viszont, hogy A Föld után hosszú évek óta a legkevésbé kínos Shyalaman-film, és éppen azért, mert nem is Shyalaman-film.

Smith – amellett, hogy az egyik főszerepet is magára osztotta – A Föld után ötletgazdája, producere és kvázi-rendezője egy személyben. (Az írók között egyébként feltűnik Shyamalan neve is, valójában viszont ő csak apró simításokat végzett az anyagon, mielőtt lepasszolta volna azt a munka dandárját elvégző Gary Whittának.) Az eredeti koncepció szerint a történet egy apáról és egy fiúról szólt volna, akik kempingezés közben bajba kerülnek az erdőben, a gyerek pedig – midőn elindul segítségért – veszélyes kalandokba csöppen. Később ezt a roppant semmitmondó ötletet áthelyezték a manapság divatos posztapokaliptikus sci-fi tárgyi közegébe, a szimpla kalandjelleget pedig felváltották a túlélő-thriller elemei. Olybá tűnhet, mintha Az út apa-fiú drámája ülné nászát Az éhezők viadala nyerseségével, de a látszat megtévesztő. Smith és Whitta ugyanis nem tud invenciózus, értő kézzel nyúlni ezekhez – az elmúlt évek során egyébként is nagyon elkoptatott – műfaji hagyományokhoz. Szüzséjük mereven, kínos pontossággal szedi leltárba a vonatkozó közhelyeket, kezdve a gyermek-kadét (Jaden Smith) apahiányával és csökönyösségével, folytatva a félelemről szóló kötelező tanmesével, a próbatétel-szituáció giccsben való feloldásával, a keserű múlt rendszeresen bevágott flashback-képeivel, valamint rendkívül banális párbeszédek egész sorával, és mindeközben persze a lényeg sikkad el: apa és fiú ingatag kapcsolatának hiteles ábrázolása.

Ha már szóba kerültek a főhősök, Smith másodszor játszik saját fia, Jaden Smith oldalán, ám ezúttal a fiatal generációé az igazi főszerep. Egyértelműen Kitai „vizsgája” áll ugyanis a dramaturgia centrumában, ám az ifjabb Smith nem igazán tud megbirkózni ezzel a feladattal. Játéka egysíkú, manírjai legfőképp megmosolyogtatók, s karaktere sem igazán kínál azonosulási lehetőséget. Ez azonban – nagy szerencséjére – mégiscsak a papa mozija: Will Smith még mindig jelentős húzónév, s viszonylag kevés jelenetével is képes valamelyest kompenzálni a siralmas színvonalat.

A Föld után látványvilága tökéletesen az átlagba simul, néhol bántóan steril, az operatőri munka pedig sokszor egyenesen azt a benyomást kelti, hogy nem is filmet nézünk, hanem videójátékot. Shyamalan mesterséges és érdektelen vizuális világot kotyvasztott ki, ráadásul még a szegényes szörny- és ragadozópark is csak rontja az összképet. Egyáltalán nem véletlen, hogy a film meglehetősen silány nyitóhétvégét produkált, 130 millió dolláros költségvetésének még a töredékét sem hozta be, és ez a konok közöny nem az ezúttal csak statisztaszerepben mutatkozó rendező személyének szól, inkább a fantáziaszegény koncepciónak. Úgy tűnik tehát, hogy Smithék családi vállalkozása befuccsolt, legalábbis egyelőre. A zárlat azonban erre nézvést nyugtalanító célzásokkal él. A megpróbáltatások után, mikor is apa és fia könnyek között összeborul, az ifjabb Smith így fakad ki: „Apa, én ezután anyával akarok dolgozni!” Erre a papa elcsukló hangon rávágja, hogy ő is. Meglehet tehát, hogy ez a bukás nem elijeszti, hanem felbuzdítja őket: legközelebb talán már hárman állnak a kamerák előtt.