A film, amelyben Will Smith és Will Smith akciózik, CGI-történelmet ír, de túl kevés ahhoz, hogy a látványorgián túlmutasson.
Az idő múlásának egyik mellékhatása, hogy amint öregszünk, egyre inkább haragszunk fiatalkori önmagunkra. Miért mondtunk akkor nemet, amikor igent kellett volna (vagy fordítva), miért döntöttünk úgy, ahogy – és egyáltalán honnan jött az ötlet, hogy a szandál a fehér zoknival passzol? A megbánás az esetek többségében egy, a belsőnkben zajló vívódás, ugyanis nincs rá mód, hogy képen töröljük korábbi verziónkat. Ang Lee rendezésében a Gemini Man a sci-fi segítségével felszakítja ezt a gátat és egy középkorú férfit állít szembe huszonéves változatával. Nem vitás, magasra dobott labda a film alapgondolota, csak kár, hogy kipukkan földetérés előtt.
A Gemini Man gyártási háttere eleve egy hollywoodi blosckbuster kínok közötti születését takarja. A film 1997 óta forgott az éterben megvalósítatlanul, számos rendező- és főszereplőcserét megélt, mielőtt aktuális formáját elnyerte volna. A vacakolás oka a fejlesztésre való várakozás, mivel a CGI-technológia egészen eddig nem állt készen arra, hogy egy színészt megfiatalítson. Úgy tűnik tehát, hogy 2019 mérföldkövet fog jelölni, hiszen Scorsese szintén lecsapott az újításra a The Irishman apropóján, amiben De Niróból faragott huszonévest. A kérdés csupán az, hogy érdemes volt-e várni Gemini Man-nek a jövő csodájára?
A történet szerint Henry Brogan (Will Smith) az amerikai kormánynak dolgozó orgyilkos, mesterlövész, aki egy sikeres küldetés után elhatározza, hogy nyugdíjba vonul. Kiderül, hogy az általa eliminált legutóbbi áldozatáról hamisított információkat közöltek vele felettesei. Brogan megpróbálja felderíteni a zavaros ügyet, mindeközben pedig főnökei lehallgatják. Az egyszemélyes nyomozás így nem tart sokáig, mert a kormány veszélyt lát benne és ki akarja őt iktatni. A túlélésért való küzdelemben szövetséget köt Danivel (Mary Elizabeth Winstead), egy szintén kormánynak dolgozó bérgyilkossal és Baronnal (Benedict Wong), egy volt kollégával. Ezzel párhuzamosan megismerjük a titkos Gemini projekt vezetőjét, Clay Varrist (Clive Owen), aki Brogan meggyilkolása mellett voksolt és annak tudtán kívül felhasználta DNS-ét, hogy egy fiatalabb Brogant létrehozva tökéletes katonát neveljen ki.
Annyi bizonyos, hogy Ang Lee nem fukarkodott a látványt illetően, jól megkoreografált akcióval és esztétikus helyszínekkel (mint Cartagena vagy Budapest) kápráztatja el nézőit. Napjainkban, amikor a Counter-Strike: Global Offensive a virágkorát éli, a film képi világa igyekszik hasonulni a belső nézetű lövöldözős játék (fps – first person shooter) trendjéhez, vagyis több alkalommal a főhős nézőpontját mutatja meg. Viszont aggasztó, hogy míg a mozgalmas jelenetek hemzsegnek a kreatív megoldásoktól, addig a dialógust tartalmazó részek inkább tévéjáték módjára vannak felvéve. A CGI fiatalító elixírje a plasztikusság határvonalán ingadozik, az alkotók igazán szép munkát végeztek, de talán túl szépet is, mert a huszonéves Will Smith makulátlan arca olykor Ken babával teszi őt rokonná. Ettől függetlenül izgalmas kezdeményezés tanúi lehetünk és érződik, hogy egyre közelebb kerülünk ahhoz, hogy számítógéppel ábrázoljuk az emberi arc életszerű tökéletlenségét, esetlegességét.
Amilyen újító a Gemini Man technikai oldala, annyira sematikus a műfajkezelése. A forgatókönyv az akciófilm megszokott barázdáit tapossa és a történet eladta legnagyobb csavarát a marketingeseknek, mivel a megduplázott Smith már a plakátokon és az előzetesekben is látható. Ahogy azt megszokhattuk, a férfi főhős egy emberi kapcsolatoktól elidegenedett profi gyilkológép, aki természetesen küldetése alatt a célkeresztjében meglát egy bájos szőke kislányt és hirtelen átértékeli az életét. És persze az is megmosolyogtató, hogy az orosz informátor neve Yuri Kovács (avagy amerikai akcentussal „Kovex”), de méltányolandó, hogy Smith fogát összeszorítva megküzd azért, hogy kimondja az egyik találka helyét, ami nem más mint Vajdahunyad vára. Mindazonáltal a forgatókönyv hibáit ellensúlyozva, Will Smith kiállja a kettős szerep próbáját és finom nüanszokkal testesíti meg a hidegvérű, középkorú Brogan és a huszas éveiben járó, vad szellemű Brogan közti kapcsolatot. Ang Lee továbbá létrehoz egy különös apa-fia háromszöget, amiben nem csak a két Brogan között alakul ki szülői viszonyrendszer, hanem a főgonosz, Clay és az ifjú Brogan között is, mivel Clay eleve adaptált fiaként neveli Brogant.
Mégis, hiába jelennek meg törekvések, mert a film összességében azt a benyomást kelti, hogy képtelen kikecmeregni a látványorgia sablonja alól. Igen, értjük: a motorok és a magánrepülőgépek szexik és ezt csak úgy lehet überelni, ha esetleg fel is robbannak. És bár Ang Lee egy rendkívül szerteágazó és színes repertoárral rendelkező alkotó, aki alatt nem egyszer változott arannyá a film, ha a forgatókönyv reménytelen, azon a legkiválóbb rendezők sem tudnak segíteni. Elmarad tehát a mélyenszántó szembenézés fiatalkori önmagunkkal, de marad a tanulság, miszerint a dupla is lehet semmi.
